Annyi könyv létezik, mégis mennyit kellene még megírni! A sok téma, mint érett gyümölcs csüng a fa tetején. Nem nagy élvezet felmászni értük az ingatag létrán, kúszni az ágak között, hogy leszedhessük őket – de micsoda öröm, ha megvannak!
Az elbeszélő prózában a lélegzés nem a mondatoktól, hanem nagyobb egységektől, események ütemétől függ. Az egyik regény piheg, mint a gazella, a másik fújtat, akár a bálna vagy az elefánt.
Élő szó az, ami vérzik. Néha csak annyira, mint egy megszúrt ujjhegy. Az ember maga is megijed, amikor kimondja. Akkor is, ha olvassa. Ami mélyről jön, az mindig véres. Ami odabent természetes – hogy az élet: vér -, az a felszínen ijesztő. „Juj, ezt nem kéne kimondani!” „Ezt nem szabadna nyilvánosságra hozni!” Tiltakozást vált ki. Viszolygást. – S ugyanakkor örömet is!
A holt szóról nincs mit beszélnünk – legtöbbször azt mondjuk ki. A holt szó lehet szép, okos, művészi, de nincs benne vér. Nem „onnan” jön, bentről, a „dobogó szívből”. A holt szavakat mindig valami helyett mondjuk ki, és ez a valami lényünk igazsága. Nem az a baj vele, hogy nem okos vagy szép – a baj vele az, hogy öl.
A dalok és versek születése leírhatatlan mozzanat. Az ihlet pillanatáról egyvalami tud őszintén és hitelesen beszélni: a születő dal. A versek és a dalszövegek édestestvérei egymásnak, de a versek szabadságfoka nagyobb, például nem kell zenei struktúrákhoz igazodniuk.
Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle… Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Nem őszintén írni nehéz, hanem úgy élni, hogy mindig őszintén írhassunk.
A beszéddel, de még inkább az írással az ember túl tudta emelni magát a halálon. A szájhagyományokban és a könyvekben fennmarad az egyén lényegi része, mert különféle időkben és helyeken tud hatni mások gondolkodására és tetteire; egy papírra rótt fekete jelsor könnyekre indíthat valakit, amikor már rég porrá omlott a csontja is annak, aki leírta.
Aki történetet ír, módját ejti annak, hogy a múlttól megszabaduljon.
Nem hiszem, hogy az íróknak minden témában véleményt kell nyilvánítaniuk. Az író ember, aki történeteket beszél el. Természetesen van véleményem az abortuszról, vagy a nukleáris fegyverkezésről. De miért nyilatkozzam erről többet, mint bárki más? Margaret Mitchell az ideálom. Nézzék meg az életrajzát. Atlantában született, és ugyanott halt meg. Ez minden. De az Elfújta a szélben sűrűn teleírt oldalak követik egymást. Ezt akarom én is. Pokol az írónak, ha mindenki ismeri, ám senki sem olvassa.
Kell, legyen az íróban annyi bátorság, hogy olyan véleményt nyilvánítson, ami senkiével se ellenkezik.
Amikor az ember tanulja, hogyan kell verset írni, nem szabad elvárni, hogy a mű azonnal jó legyen. A feltörekvő poéta mindig csak a kút feléig engedi le a vödrét, és újra meg újra üresen húzza fel. A csalódásóriási. Mégis, az embernek folytatnia kell.
A történet teljes egészében igaz, mert elejétől végig én találtam ki.
Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot.
Az ábrándozásokhoz szokott olvasót s nem olvasót – nagy ideje már a fellegekből leköltöztetni.
Nem hiszek a kötelező olvasmányok listáiban. Nem hinném, hogy az embereknek elő kell írni, hogy mit olvassanak. Ezzel azt kockáztatjuk, hogy az olvasás kötelességgé válik, ami oda vezetne, hogy az olvasók meggyűlölnék a szegény írókat. Szerintem jobb, ha mindenki szabadon olvashat, és megtalálhatja a saját kincseit. Mindenki lelje fel azokat a könyveket, amik gazdagítják a belső világát, lelkesítik és ábrándozásra késztetik. Akár olyan is lehet, amit én személy szerint ki nem állhatok. Nekem az ellen sincs kifogásom.
Az a mű, amelyet elolvasnak: él, az a mű, amelyet másodszor is elolvasnak: megmarad.
Van egy tudatalatti, mély világomban gyökeret vert vágyam: egyetlen életemből egyetlen könyvet nemzeni. – Hiszen a könyvírás, a költészet is nemzés és szülés egyben.