Az íróság ott kezdődik, mikor az ember felelősséget érez egy alany és egy állítmány összefűzésekor is; mert az is becsületvizsga; állítás, amiért helyt kell állni.
Irodalom idézetek
Semmi sem szerez annyi gyönyörűséget a szerzőnek, mintha azt látja, hogy munkáit mások tiszteletteljesen idézik.
Vagy írj olyat, amit érdemes olvasni, vagy csinálj olyat, amit érdemes megírni.
A mese nem elvezet a valóságtól, mint sokan gondolják, hanem odavezet hozzá, mélyre vezet a lelki valóság tartalmaiban, legyen szó szeretetről és gyűlöletről, a fent emlegetett életről és halálról, jóról és rosszról, küzdelemről.
Minden könyv más, pedig mindegyikben ugyanazok a szavak vannak. Csak más sorrendben. Az írók azt a néhány betűt rakosgatják ide-oda, mégis rengeteg mindent el tudnak mondani! (…) Azt gondolná az ember, hogy egy idő után már nem is tudnak új sorrendet kitalálni.
Az író ne legyen nekem személytelen, száraz. Ne a könyvén kívül álljon, oldja fel magát a sorokban, teremtse meg számomra azt a hangulatot, amelyben ő írását lejegyezte. Ha ezt nem teszi meg, a könyvét izzadságszagúnak érzem.
Akinek a könyveit százezer példányban el tudják adni, az valamit nagyon kell hogy tudjon – akkor is, ha egyesek, például a „magas irodalom” hívei, ezt kevéssé értékelik.
Semmiféle történetnek nincs ereje, sem tartós hatása, ha nem érezzük, hogy igaz és ránk is találó.
Olyan könyvet akartam írni, amilyet magam is szívesen olvasnék.
Mindig legyen két
jó könyv kezedügyében:
ezt írd, azt olvasd.
Tudom, egy szál nyomorult kis romantikus történelmi regény nem váltja meg a világot. De az csodás volna, ha pár embert olvasás közben olyan boldoggá tenne, mint engem írás közben.
Ahhoz, hogy jó regényt írjon valaki, nem férfinak vagy nőnek kell lenni, hanem öregnek, legalábbis rettentő tapasztaltnak, és jó, ha emellett az ember lelke androgün.
Annyi könyv létezik, mégis mennyit kellene még megírni! A sok téma, mint érett gyümölcs csüng a fa tetején. Nem nagy élvezet felmászni értük az ingatag létrán, kúszni az ágak között, hogy leszedhessük őket – de micsoda öröm, ha megvannak!
Az elbeszélő prózában a lélegzés nem a mondatoktól, hanem nagyobb egységektől, események ütemétől függ. Az egyik regény piheg, mint a gazella, a másik fújtat, akár a bálna vagy az elefánt.
Élő szó az, ami vérzik. Néha csak annyira, mint egy megszúrt ujjhegy. Az ember maga is megijed, amikor kimondja. Akkor is, ha olvassa. Ami mélyről jön, az mindig véres. Ami odabent természetes – hogy az élet: vér -, az a felszínen ijesztő. „Juj, ezt nem kéne kimondani!” „Ezt nem szabadna nyilvánosságra hozni!” Tiltakozást vált ki. Viszolygást. – S ugyanakkor örömet is!
A holt szóról nincs mit beszélnünk – legtöbbször azt mondjuk ki. A holt szó lehet szép, okos, művészi, de nincs benne vér. Nem „onnan” jön, bentről, a „dobogó szívből”. A holt szavakat mindig valami helyett mondjuk ki, és ez a valami lényünk igazsága. Nem az a baj vele, hogy nem okos vagy szép – a baj vele az, hogy öl.
A költészet a gondolat és a zene kombinációja.
A dalok és versek születése leírhatatlan mozzanat. Az ihlet pillanatáról egyvalami tud őszintén és hitelesen beszélni: a születő dal. A versek és a dalszövegek édestestvérei egymásnak, de a versek szabadságfoka nagyobb, például nem kell zenei struktúrákhoz igazodniuk.
Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle… Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Nem őszintén írni nehéz, hanem úgy élni, hogy mindig őszintén írhassunk.