Az idő valójában nem egy kilőtt nyíl, egy óra vagy egy folyó, hanem a lét ízeinek ingadozása.
Úgy tartják, öregek nélkül nincs múlt, gyerekek nélkül nincs jövő. Múlt és jövő nélkül pedig nincs jelen.
A fiatalság átmeneti állapot, (…) majd az idő megoldja.
Pótolsz… folyamatosan pótolsz. Valamit és valakit. A hiányt és Őt. Az Ő hiányát. Pótolod vásárlással, utazással, kozmetikussal, apró élvezetekkel, olvasással… Csak éppen vele nem. Ám ne feledd: ma még megteheted. Amíg fiatal vagy, mindezt megteheted. De elérkezik az idő, amikor nem utazol, nem vásárolsz, nem mész kozmetikushoz, nincsenek apró élvezetek. És Ő sem lesz. Amikor a legnagyobb szükséged lesz rá. Már csak a hiány marad. Pótolhatatlanul.
Az idő nem irgalmaz az emberi szívnek, és kacagja szomorú küzdelmét az emlékért.
Csak mi hisszük, hogy másoknak is létfontosságú, amit csinálunk, és emlékezetünk fennmarad az idők végezetéig. Ezek nagyon mulandó dolgok, az embereket mindig a jelen idő érdekli.
Az örökkévalóság szörnyen hosszú idő.
Az emlékezet alig törődik az idővel, amely nem segít soha, és talán nem is tudja, hogy ő az Idő, és az ember fejében összevissza kapcsolja a kedves és kedvetlen, a szép és a csúnya, jó és kellemetlen eseményeket.
Ott suhog felettük kérlelhetetlen, fásult egykedvűséggel, aki átlép mindenen, akit át nem lép senki, akit sem elhagyni, sem megelőzni nem lehet, aki nem kérdez, de nem is válaszol, nem nevet, de nem is sír, aki nem született, de nem is hal meg, aki végtelen és örök, s ez az úr: az Idő.
Mindig félelmetes dolog a múltra visszagondolni, ha a jövőt nem változtathatja meg az ember.
Aki az idődet rabolja, tekintsd ugyanolyannak, mint egy ócska ékszertolvajt.
Bármilyen elképzelhetetlennek tűnik is, tovább lehet lépni, és idővel a gyász… egyre kevésbé fáj. Talán soha nem múlik el teljesen, de egy bizonyos idő elteltével már nem olyan megsemmisítő.
Soha ne mondd, hogy soha, mert az nem tart olyan soká.
Tapasztaltál-e, tettél-e, gondoltál-e vagy éreztél-e bármikor bármit is a moston kívüli időpontban? Gondolod, hogy valaha is fogsz? Történhet-e vagy létezhet-e bármi a moston kívüli időpontban? A válasz nyilvánvaló, ugye?
Uralmának fenntartása céljából az elme folyamatosan arra törekszik, hogy a jelen pillanatot a múlttal és a jövővel takarja be. Így a Mosttól elválaszthatatlan Lét vitalitását és végtelen teremtőképességét is elfedi az idő, valódi természetedet tehát elhomályosítja az elme.
„Képzeld el a Földet az emberi élettől mentesen – kizárólag növényekkel és állatokkal benépesítve! Gondolod, akkor is lenne múlt és jövő? Vajon akkor is lenne értelme az időről beszélnünk? A „mennyi az idő?” vagy a „hányadika van ma?” kérdés – ha lenne ott bárki is, akitől megkérdezhetnénk – teljesen értelmetlenül csengene. A tölgyfa vagy a sas csak összezavarodna az ilyen kérdéstől.”Hát természetesen most van. Az idő: most. Mi más lehetne?”
Ha jól csinálod, ezúttal nem a saját, hanem az ellenségeid által hagyott lábnyomokat követed, bármilyen véresek is, mert így az ő múltjukba térsz vissza, ha csak egy rövid időre is. Ha viszont mások lábnyomait követve akarsz eljutni a múltba, nagyon óvatosnak kell lenned, mert lehet, hogy rád ugyan senki nem fog emlékezni, de ha egy aprócska jelét is mutatod, ami voltál, a tetteidre azonnal mindenki emlékezni fog.
Ha az életkort az örökkévalósághoz hasonlítjuk, semmi különbség a rövid és a hosszú élet közt.
