Az építész missziója, hogy segítsen az embereknek megérteni, hogyan lehet az életet szebbé, a világot egy jobb hellyé tenni, és hogy célt, összhangot és értelmet adjon az életnek.
De most tényleg! Hogy döntik el az emberek, hogy mivel akarnak foglalkozni az életükben, ha azt sem tudják, milyen az élet?
Emlékszem, 17 voltam, amikor az apám megkérdezte, mi akarok lenni? Leszek-e borbély, mint ő? A képébe röhögtem. Nagymenő gengszter akartam lenni. Visszanézve, most azt kérdezem magamtól: amit választottam, megért-e 25 évet az életemből? A válasz: nem! 25 másodpercet sem…
Ahogy a kamaszok többsége, én sem törődtem akkoriban túl sokat azzal, hogy mit hozhat majd a távoli jövő. Annyit tudtam, hogy tudós akarok lenni, vagy esetleg ügyvéd, mint az édesapám. Abban a zsenge korban még nehéz elképzelni, hogy az iskolában tanult tananyag, hogyan változik át valós élettapasztalattá, és a feleléskor adott helyes válaszok miként képezik majd a távoli karrierünk gyakorlati alappilléreit.
Ott motoszkált bennem, hogy valami nem közönséges, nem hétköznapi dologgal szeretnék foglalkozni, de azt hiszem, sok fiatal kezdi úgy, hogy érdekes, különleges, kreatív munkáról álmodik, aztán később alább adja.
Nem is úgy érzem magam, mint vendéglős, aki pénzért italt, ételt árul, hanem mindig vendéglátó magyar házigazdának, akinek házát megtisztelik vendégei látogatásukkal.
Mindig is úgy tekintettem a filmre, mint egy eszközre a tanításhoz. Egyfajta módként arra, hogy olyan gondolatokkal ismerkedjek meg, amelyeket soha nem kínáltak fel nekem. Ott, ahol felnőttem, a filmezés nem szerepelt a karrierlehetőségek listáján. Aztán eszembe jutott, szó szerint két héttel a diplomám megszerzése előtt: ha itt nincsenek meg a lehetőségeim, akkor én magam megyek el oda, ahol rendelkezésre állnak. Ilyen egyszerű.
Soha ne gondoljuk, hogy már mindent tudunk ápolóként. Tanulnunk kell, amíg csak élünk.
Remélem, hogy lesz még néhány szezonom a futballban, ám közben fizioterapeutának és masszőrnek is tanulok arra az esetre, ha befejeződne a pályafutásom. Nekünk, házas férfiaknak, a jövőre is gondolnunk kell.
Én egyet mondhatok: nincsenek semmiféle személyes karriercéljaim. Én szolgálok. Addig, ameddig a szolgálatom hasznos. Teszem ezt a legjobb tudásom szerint, ameddig tudom és a magyar nemzet igényli.
Állástalannak lenni bűn: élettelennek lenni nem az. Persze meg kell érteni őket is – egy állás pénzt jelent, pénz nélkül élni pedig nem kényelmes. Erről eleget tudok. És nem lehet mindenki művész, festő, zenész, zeneszerző, író vagy akármi. Sokakból a tehetség, sokakból a bátorság hiányzik, a legtöbb emberből mindkettő. De még a művészek sem tudnak örökké művészek maradni, főleg nem jó művészek, akik eleget keresnek ahhoz, hogy megéljenek a saját szakmájukból. A tehetség elmúlhat, a bátorság elmúlhat, vagy valami elmúlhat. Mi marad akkor az átlagembernek, ha nem egy olyan foglalkozás, ami végül kiöli belőle az életkedvet?
A középszerű tanár magyaráz. A jó tanár indokol. A kiváló tanár demonstrál. A nagyszerű tanár inspirál.
Elfogadtam a tényt, hogy egyik lányom sem akarja tovább vinni a Szentkirályit, más terveik vannak. A legidősebb lányom pszichológusnak készül, a középső lányomnak szépségipari vállalkozása van, a legkisebb pedig még gimnazista, és azon gondolkodik, hogy ügyvéd legyen vagy orvos. Nem bánom a dolgot, szerintem nagyon megnehezíti a pályát, ha valaki ott akar boldogulni, ahol a szülei komoly sikereket értek el.
Ha nem azzal foglalkoznék, amivel foglalkozom, minden bizonnyal csomagszállító lennék a CAA-nél.
Aki olyan hivatásban éli az életét, amelyben saját magára kell koncentrálnia – legyen az film, színház vagy média –, addiktív viszonyban van a sikerrel és a saját személyével, személyiségével. Szerencsés, akinek stabil családja van, olyan párja, aki visszarángatja a valóságba.
A komikusok időnként elég sötét, borongós karakterek. A humor túlélési mechanizmus. A komikus titka, hogy egyszerre tud bohókás és komoly lenni. Mert képes kontrollálni az elméjét.
Szívesen dolgozom. Élvezem, hogy kijutok a házból, és valami mást csinálok, élvezem az újdonságot. Szeretem az egészet … A feleségem, Stella sokat aggódik az egészségem miatt, és egyszer azt kérdezte: „Szeretnél addig dolgozni, amíg egyszer csak össze nem esel?” Azt válaszoltam: „Azt hiszem, igen, hacsak az egészségem nem adja fel először.” Erre azt válaszolta: „Nos, rendben van, ha valóban ezt akarod csinálni.” És igen, ezt. A színészkedés a szenvedélyem.
Ha nem találkoztam volna azokkal a nőkkel, akikkel találkoztam, már rég meghaltam volna. A nők azok, akik nem tudom, miért, de szerettek engem, akik rábeszéltek erre a hivatásra, akik azt akarták, hogy ezt csináljam, és akik harcoltak azért, hogy csináljam is.
Hivatásom gyakorlása közben nem titkoltam el ügyfeleim vagy kollégáim elől, ha nem tudtam valamit.
