Nem hozok létre. Amit én teszek az felfedezés és felszínre hozás. Az én dolgom, hogy fogjam a szikrát és fújjam. Amikor kicsi láng lesz belőle, akkor táplálom és addig táplálom, míg hatalmas láng nem lesz belőle. Amikor hatalmas a láng, akkor száraz farönköket dobok rá. Ez már tényleg egy rendes tűz.
Csakis a nők és az orvosok tudják, mily szükséges és mily jótékony a hazugság az embereknek.
A szakmámban én vagyok a legjobb. Csakhogy a szakmám nem túl szép. Van, aki ezt a saját kárán tanulja meg.
Hivatásod legyen:
élni másokért,
s mások boldogságában
keresni a magadét.
A cukrász a selejtet habbal takarja be, a kőműves habarccsal, az orvos meg földdel.
Amit csinálunk, nem azért van, hogy bosszantsuk az embereket. Mi egyszerűen azt csináljuk, amit érzünk, és nem törődünk semmi mással. Mi mind megdolgoztunk azért, hogy zenészek legyünk, és ezt akarjuk csinálni, ameddig csak bírjuk. Ez az, ami igazán fontos.
Az olyan emberek, akik hivatalból kapcsolatba kerülnek mások szenvedéseivel, például bírók, rendőrök, orvosok, idővel a megszokás következtében annyira megedződnek, megkeményednek, hogy még ha akarnának, se tudnának másképpen bánni klienseikkel, mint ridegen és formálisan. E tekintetben semmiben sem különböznek a paraszttól, aki a hátsó udvarában birkát, borjút öl, és észre sem veszi a vért. Márpedig ha a bíró formálisan, lélek nélkül tekinti az egyént, nem sok kell hozzá, hogy egy ártatlan embert megfosszanak minden jogától és tulajdonától, és kényszermunkára ítéljék. Csupán idő kell hozzá: annyi idő, amennyi alatt bizonyos formalitásokat elvégeznek – s a bírót ezekért fizetik.
Aki a segítő pálya mellett dönt, annak tudnia kell, hogy ott nincs helye a sajnálatnak.
Gondolkodni kezdtem azon, mi is az, ami a pályaválasztásnál számít, és rájöttem: pontos elképzelés arról, milyen feladatot szánsz magadnak a társadalomban (…) Valószínűleg nem ragaszkodsz valamihez, ha nem vonz elég erősen, s valószínűleg nem leszel büszke a foglakozásodra, hacsak nem adsz bele apait-anyait. Lehet a világ kíméletlenebb, mint én hiszem, de nem végezhetek jó munkát, ha nincs benne a szívem.
Ha egy embernek utcaseprő a munkája, akkor úgy seperjen utakat, ahogy Michelangelo festett, ahogy Beethoven komponált, vagy ahogy Shakespeare írt verseket. Olyan jól seperje az utakat, hogy a mennynek és a földnek minden lakója megálljon egy percre, s azt mondja, ím, itt élt egy nagyszerű utcaseprő, aki jól végezte a munkáját.
Olyan ember vagyok, aki szerencsés, mert ötven évig azt csinálhatta, amit szeret. Hiszen ez a legfontosabb. (…) Nem érzem magam legendának. Közönséges ember vagyok, aki a munkáját, amit csinál, szereti. A hírnév? Nos, ami igaz, az igaz. A világon majdnem mindenütt felismernek.
Mivel az ember él – szerelmes lesz, megél örömöket és fájdalmakat. Ezt mind beleviheted a színészi játékba. A közönség pedig értékeli ezt, mert ugyanezeken a dolgokon – örömökön, fájdalmakon – megy keresztül.
Minden vagyok, attól függően, épp mit csinálok. Most épp teaivó, de színész, könyvkiadó, vagy vállalkozó, rendező, ember, férfi, gyerek, hülye, bölcs, stb. De ezek szerepek. Lássuk ezeket meg! Ezek mind nem azok, amik mi igazából vagyunk, csak szerepek! És ha a szerepekkel azonosítom magam, az egy egyenes út a majdani fajdalomhoz, mert azok egyszer megszakadnak, és változnak.
