1945. júl. 17. - 2018. jún. 11.
magyar publicista, politológus, fordító
Lovas István idézetei határozott véleményeket és elgondolkodtató meglátásokat közvetítettek közéleti és társadalmi kérdésekről. Megszólalásai különböző nézőpontokat vetettek fel, és vitára ösztönöztek aktuális témákban.
Apám – aki evezett és Adler Zsiga bácsitól tanult öklözni – mutatta meg, hogy kell egyeneseket ütni. Feltartotta a kezét és abba ütöttem sorozatokat. Azután még Zsiga bácsihoz is elküldött a Váci útra, ahová a nagy Papp Laci is lejárt. De a bokszolás nem nagyon tetszett.
Nekem megvan az a hibám, hogy általában nagyon jól érzem magam a bőrömben. Jól emlékszem egy reggel, amikor hatalmas pelyhekben hullott a hó, és szokás szerint nem kocsival, hanem a gyönyörű, Isar part melletti erdőben karikázva, pokoli jókedvűen, hóval borított, csupasz fejjel futottam be jó nagy sebességgel az Angol kerti kapu elé, micsoda pillantást vetett rám egy szuperliberális kolléganőm, aki világfájdalmas, elgyötört arccal, spleenesen, láthatóan kábítószeres éjszakázás után megérkezett ,,munkahelyére”,,dolgozni”. Irtó élveztem, hogy ő dühös azért, mert én élvezem, amit csinálok.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
A számomra a tanulásnak immanens értéke van. Élvezem. Az élvezeteket pedig nagyon szeretem. A helyi füvekkel borított korzikai sajtot, a Fleur de Maquis-t, az újskóciai lazacot, amerikai módon készült krémsajttal megkent pirítóson, kapribogyóval, hagymakarikákkal, limettet rácsöpögtetve – egy kis extraszáraz pezsgő társaságában. A biciklizést, a súlyzózást, és az egész életet.
Ex-nejem ecuadori mamája – régi földbirtokos család – spanyol, akinek a felmenői között indián is volt. Apja meg szőke, észak-francia, aki lelépett a háború elől Dél-Amerikába csavarogni. Ott ismerte meg feleségét, Margaritát, aki éppen színésznő volt. Képzelheti, micsoda vegyesek a gyerekek. És ezek az állatok itt azt mondják rólam, hogy rasszista vagyok.
Egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni, hogy ebben az országban minden foglalkozás, ami vonzott, az én nem lehetek. Akartam tengerész lenni, zsoldos – a komcsikat akartam gyilkolni Afrikában -, autóversenyző, sarkkutató, ültetvényes, minden, de minden, amit kigondoltam, előttem zárva volt.
Lenint ugyan gyűlölöm, mint minden tömeggyilkos gengsztert, de van valami, amiben hasonlítunk egymásra. Akárcsak őt – akinek szintén nem volt erős oldala a lelkizés – engem kizárólag az érdekel, hogy minek milyen hatása van a ,,kit kit győz le?” címen folyó, kíméletlen és a végtelenségben véget érő harcban.
Apám már kiskoromtól arra tanított: soha ne üss elsőnek! De ha megütnek, kíméletlenül védd meg magad, mondta. És soha ne gyere haza panaszkodni meg mószerolni, mert az férfiatlan.
Pesten kirúgtak minden középiskolából, mert arcon vágtam egy kollégium igazgatót, aki munkásőr igazgató volt. Természetesen nekem volt igazam, mert erőszakoskodott, holott csak egy kis jó hangulatot akartam csinálni az osztálytársaknak, amikor a kollégiumban bunyóversenyt rendeztünk és bevittem egy magnót, amit a munkásőrigazgató el akart venni.
A fiatalkorúak börtönében a nagyzárkában volt egy srác, aki terrorizálta a többit. És bennem van egy túltengő igazságérzet. Odamentem szegény Mohácsihoz, mondtam neki, védd magad. És utána leterítettem. Akkor odajött hozzám Lord, aki a börtönben a legnagyobb bunyósnak számított, és lejattolt velem. Jó haverok lettünk.
Sokaknak ez furcsán hangzik, de nekem a kommunizmus tényleg szinte minden percemet zavarta, egészen kiskoromtól. Állandóan utazni akartam. Már 11 éves koromban is el akartam lógni az országból.
