A hit nem józan megfontolás vagy logikus gondolkodás kérdése, hanem azon múlik, hogyan éli az életét az ember.
Ezért van a hitünk, hogy akkor is lássuk mi a helyes, ha elvakít minket a kétség és a félsz. A hitünk határoz meg minket. Ha oda az ember hite, akkor kik vagyunk?
A hit az, hogy bízunk valamiben. És ha már úgy látszik, hogy semmi sem maradt, amiben bízhatunk, akkor is bízunk magában a hitben, ami tovább lelkesít.
Ha az ember nagyon akar valamit hinni, akkor el is hiszi. Újraírhatja gondolatban az életét.
A félelem kopogtatott az ajtón. A hit kinyitotta, és már nem volt ott semmi.
Mert a hit az erő, mert aki hisz, győzött,
Mert az minden halál és kárhozat fölött
Az élet Urával szövetséget kötött.
A hit soha nem tudja, merre vezetik,
De ismeri és szereti azt, Aki vezeti.
Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek.
Félt hinni… Félt, mert amikor hitt, a reményeit mintha zászlóként a magasba vonták volna, hogy mindenki lássa, ahogy a szélben lobog. Aztán erős szelek, viharok jöttek, csak azért, hogy a zászlót elrongyolják, szétszakítsák… és végül lehúzzák.
Ha hisz bennem (az orvosában), hisz a gyógyulásában, akkor ez a hit az, ami majd meggyógyítja.
Ha egy ember hisz, az másokat is hitre ösztönöz. Ezért szeretik az emberek a hazai hősöket, mert ha azok képesek voltak megcsinálni, akkor elhiszik, hogy ők is képesek lehetnek rá. Amikor olyan tetteket hajtasz végre, mint én, akkor reményt adsz az embereknek.
Hiszek az egy Istenben, a világegyetem teremtőjében. Hiszem, hogy gondviseléssel kormányozza a mindenséget. Hiszem, hogy imádatra méltó, hogy a legszívesebben vett szolgálat, amit adhatunk Neki, ha jót teszünk gyermekeivel.
– Talán meg kellene próbálnod hinni Istenben.
– Azt mondod?
– Igen, talán mindannyiunknak hinnie kéne. Az egész emberiségnek.
– Szerintem nem. Szerintem már rég meghalt.