Azt mondják, mielőtt meghalsz, minden lepereg a szemed előtt. Ez igaz is. Ezt hívják életnek.
Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.
Szeretni akarni: ez annyi, mint késznek lenni a halálra is.
A halál olyan, mint a születés: a természet titokzatos műve. Ugyanazoknak az ősanyagoknak az egyesülése ugyanazokká.
Szép a halál, ha az első sorban harcol a férfi
bátran, s ott esik el védve hazája rögét.
S csak rémes árnyak bálja, melyet
A véres ablakokon át
Ma itt disszonáns zene mellett
Az utas kavarogni lát,
A sápadt ajtóból ma rémek
Folyója foly
Örökké, s hova azok érnek,
Van kacagás – de nincs mosoly.
A legjobb ember sem tudja megakadályozni sorsának beteljesedését: a jók korán, a gonoszak későn halnak meg.
Mindenkinek megvan a saját halála. Egész életünkben elkísér. A születésünk pillanatában világra jön velünk a halálunk is, aztán a végén kivisz. Vállon kocogtat vagy kézen fog a halálunk, és azt mondja, gyere szépen, itt az idő.
Síromnál sírva meg ne állj!
Nem vagyok ott, nincs is halál.
Tudni kell, miért szenvedünk – és tudni kell azt is, hogy aki értelmesen szenvedett, az nem meghal, hanem megboldogul.
Nem félek meghalni. Félek élő lenni anélkül, hogy tudatában lennék.
Ami halálosan fontos az életünkben, az ugyanúgy nem fokozható, miként a halál sem.
A nagyvilági életben szükségünk van olyan arckifejezésekre is, amelyek nem mások, mint álarcok. Némely embernek csak akkor látszik meg az igazi arca, amikor a halál csinálja azt.
A halál hozzátartozik az élethez. De azt is tudom, hogy nem pont, hanem kettőspont.
A halál ott kopogtatott a fürdőszoba ajtaján, lassan maga alá gyűrt minket a rettegés, és nekem se erőm, se tervem nem volt ellene.
A halál nem zsákutca, mely az embert a semmibe vezeti, hanem kaput nyit az öröklét felé.