Az emberek meghalnak, de a legendák örökké élnek.
Egyesek úgy vélték, a magas halandóság oka abban áll, hogy olyan sanyarú körülmények között élő hajadon lányokról van szó, akik terhességük alatt kenyérkereset végett nehéz munkát végeztek, nyomorúságban és szükségben, nyomasztó lelkiállapotban éltek, talán még vetélést kiváltó szereket is alkalmaztak.
Gyerek voltam, s szemem a látványt lesve csüggött
a függönyön, amely únt gát, előtte függött…
S feltárult végül a való hidegen: és
meghaltam, semmi több, és körülöttem állt a
rettentő virradat. – Mit? ennyi az egész?
A függöny felpördült, és én még egyre vártam.
Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján.
Szép arcát gyengéd nap csókolja,
Hozzáhajol az erdő lombja.
Szél szelíd szava búcsúztatja,
Felkészíti az útra,
Ahonnan senki soha
Nem küld jelet, nem tér vissza.
Hiába várom,
Tudom, örök a hosszú álom.
Néma ezüst holdfény fenn,
Az Öröklét Örökös Csendjében
Csak a szél és én jár benn,
Az Elmúlás Szomorú Kertjében.
Csak azok alkalmasak az életre, akik nem félnek a haláltól, és senki sem kész még a halálra, aki nem tett meg mindent, hogy élvezze az életet. Mind az élet, mind a halál egyaránt részei annak a nagy élménynek, amelyet földi létünk jelent.
Nem félek a haláltól, bármikor megfelel,
nem zavar. Miért kéne félnem a haláltól?
Nincs értelme, egyszer úgyis menned kell.
Úgy volt, hogy mindig a másik hal meg,
Más bolondul meg, mi meg sosem.
Az biztos, hogy több temetésen voltam, mint bármely más férfi, akit ismerek. A feleségem 57 halálesetet számolt össze, ami versenyautókban történt.
Félsz a haláltól, mert félsz elveszíteni az identitásodat, a testet. Mivel ez az uniformis a rendelkezésedre áll, természetesen használd, de tudd, hogy te nem az uniformis vagy.
Biztosan van élet odafönt, és akármilyenek is az ottaniak, ők is bennünket néznek.
Szeles, fázós földről, emberek,
Csupa sebbel kell majd mennetek:
Szinte mind maradna boldogan,
Ha fölébe már a rög zuhan.