A bűntudat talán a halál legfájdalmasabb kísérője.
Halál idézetek
Amíg az ember a saját halálától fél, mindennemű haláltól és haldoklótól fél. És ha félelemmel közeledünk a súlyos beteghez, a haldoklóhoz, akár felnőtt, akár gyermek, nem tudunk segítséget nyújtani. Hazudunk, hamis szerepet játszunk, amit a beteg – még a kisgyermek is – megérez. Meglepően hamar átlátnak rajtunk. Ezért fogadják el a mi gyávaságból és tehetetlenségből származó játékszabályainkat – a bagatellizálást, áloptimizmust, elhallgatást –, és tehetetlenségből vagy tapintatból visszajátszanak nekünk, magukra maradva félelmükkel. Igen ritkán, de előfordul, hogy helyzetüket felismerve, elfogadják halálukat, és csöndben készülnek rá.
Ha valaki eléggé elkeseredett ahhoz, hogy önmaga elpusztítására szánja el magát, akkor ahhoz is elég kétségbeesett lehetne, hogy találékonyabban, szélsőségesebb, szokatlan módon vessen véget a problémáinak: lépjen ki a testéből éjfélkor, vagy szálljon fel egy Új-Zélandba tartó hajóra, és kezdjen mindent elölről – csináljon bármit, amit mindig is szeretett volna, de nem mert.
Majdnem meghaltam forgatás közben: a szívem megállt néhány másodpercre. Valódi halál közeli élményem volt. Feltűnt előttem a fénylő alagút, és elindultam rajta. Víziómban még azt is hallottam, ahogy a film producere táviratozik az akkori feleségemnek, hogy nem szükséges Horvátországba jönnie, mert hazaszállítják a holttestemet. Aztán valahogy mégsem nyelt el az alagút, és visszatértem. Még nem akartam meghalni. Ezt követően egy ideig kómában feküdtem.
– idézte fel a a Kelly hősei című film forgatásán történteket.
Ne kívánd azt, amit általában örök hírnévnek, halhatatlanságnak neveznek, mert semmit sem érsz vele, ha emléked holtod után is megmarad a jövő nemzedékek emlékezetében, mint összeszáradt múmia a piramisban. Amit a nagy emberek halhatatlanságának mondanak, nem örök élet, még csak nem is örök emlékezetesség, hanem pár száz vagy pár ezer évvel későbbre halasztódó feledés.













