A költészet – csakúgy, mint a szerelem örökkévalósága – azonnal érezhető. Nem kell kiállnia az idő próbáját. Egy vers lényege nem az, hogy nem felejtjük el, hanem, hogy az első pillanatban tudjuk, hogy nem fogjuk elfelejteni.

Sohasem kezdtem úgy egy versbe, hogy előre tudtam volna a végét. A versírás nem más, mint felfedezés.

Egykor nyírfákon hintáztam és arról álmodom, bárcsak újra megtehetném. Az élet ösvény nélküli erdő, ahol az arcodat nap égeti és leszakadt pókháló csiklandozza. És az egyik szemed sír a gallyak karcolásától. Elmennék a Földről egy időre, majd visszatérnék újrakezdeni. Szeretnék felmászni a nyírfára, fel a fekete ágakon a hófehér mennyország felé, míg a fa nem bírná tovább. Ám lehajtaná koronáját és engem lerakna megint. Jó lenne elmenni, majd visszajönni. Van annál rosszabb is, mint nyírfán hintázni.

A költészet az, amikor egy érzelem megtalálta a gondolatot, és a gondolat megtalálta rá a szavakat.

Az út az erdőn kétfelé ment –
A kevésbé járt tetszett nekem,
És így lett mind ami lett, talán.

Mondják: a világ vége tűz.
Más mondja: jég.
Mert a vágy forrósága űz,
azt vallom én is: vége tűz.
S ha vesznem kétszer illenék:
mert ismerős a gyűlölet,
hiszem: végpusztulásra jég
is jó lehet,
és épp elég.