Az emberek… most is, meg régen is, a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni.
A világmindenséget nem csupán a sokféleségben rejlő egység teszi széppé, hanem az egységben rejlő sokféleség is.
Bolygónkon közel 7 milliárd ember él. Mindegyikük más, mindegyikük egyedi. Mennyi az esélye annak, hogy ez így legyen? Miért van így? Pusztán a biológia, a fiziológia határozná meg a sokféleséget? Vajon gondolataink, emlékeink, tapasztalataink jelölik ki speciális helyünket? Vagy ennél többről van szó? Talán egy felsőbb akarat irányítja a teremtés véletlenszerűségét? Talán valami ismeretlen rejtőzik a lélekben, amely ott lapul mindegyikünkben, és ránk szabott kihívásokkal segít felfedeznünk, hogy kicsodák is vagyunk.
Az én szememben az érzékiségnek mindig csúfnak, az esztétikának isteninek, a halálnak szépnek kell lennie.
Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.
Annyi bizonyos, aki egyszer a kritikát megízlelte, örökre megundorodik minden dogmatikai fecsegéstől, mellyel azelőtt szükségből beérte, mert eszének szüksége volt valamire, s jobbat foglalkoztatására nem találhatott.
Nincs szebb dolog ezen a földön az eleve eldöntött harmóniánál, sem pedig a lelkes anyag és a telítettség fogalmánál.
Különös volna, hogy míg az egész természet, minden bolygó örök törvényeknek engedelmeskedik, lenne egy kicsiny, öt láb magas állat, mely e törvényeket megvetve úgy cselekedhetne, ahogyan jólesik neki, kizárólag saját szeszélyeit követve.
Még nem dőlt el a kérdés, vajon az őrültség nem a legmagasabb rendű intelligencia-e.
A filozófiám alapja, hogy „cogito ergo sum” – gondolkodni és létezni viszont csak akkor tudok, ha jóllakott vagyok.
Megismerni az észt mint rózsát a jelen keresztjébe, s ezzel örülni ennek a jelennek: az az ésszerű belátás, a megbékélés a valósággal, amelyekkel a filozófia azokat ajándékozza meg, akiket egyszer az első szózat felszólított, hogy felfogják abban, ami szubsztanciális, éppígy fentartsák a szubjektív szabadságot, ne egy különösben és esetlegesben álljanak, hanem abban, ami magán- és magáértvaló.
A szubjektum, határozottabban elgondolva, a szellem. Ez úgy jelenik meg, mint lényegileg valami létező tárgyra vonatkozó: ennyiben tudat. A tudatról szóló tanítás ezért a szellem fenomenológiája.
Az én a viszonylat tartalma és azzal egyidejűleg maga a viszonylatot létrehozó.
A realisták: ami nem teljesíthető, nem is kívánjuk.
Az eszményhívők: amit kívánunk, nem teljesíthető azonnal.
Ha az igazi szabadságot akarod elnyerni, a filozófia rabszolgájának kell lenned.
Az ember saját akaratát sohasem gondolhatja másnak, mint szabadnak.
A tapasztalat tehát éppoly világosan tanítja, mint az ész, hogy az emberek csakis azért hiszik magukat szabadoknak, mert cselekedeteiknek tudatában vannak ugyan, de nem ismerik az okokat, amelyek determinálják őket.
Nem azok vagyunk, akinek gondoljuk magunkat, hanem akinek gondoljuk magunkat, azok vagyunk.