Félénkségem valójában a védőpajzsommá és menedékemmé lett. Fedezékében tudtam növekedni. Segítségemre volt az igazság felfedezésében.
Máskor rosszabb a félelem, hogyha az ember mellett van, akit szeret, mert akkor azt is félti.
Csak az oly jövendő baj nyugtalanítson, amely biztosan és pontos időben fog bekövetkezni. Ilyen pedig kevés van. A bajok inkább csak lehetségesek vagy valószínűek, ha bizonyosak is, bekövetkezésük ideje bizonytalan. Az embernek egyetlen nyugodt pillanata se volna, ha ez utóbbiakkal is törődnék.
A félelem, amely az erdei vadak létének és fennmaradásának legelső feltétele: az embert megnyomorítja.
Azok a dolgok, amelyek a gyáva embert mint gyávát megijesztik, senki más számára nem félelmetesek, vagy könnyű félelmet keltenek csupán.
Fejemben éj van, éjek éjjele,
S ez éj kísértetekkel van tele;
Agyamban egymást szülik a gondolatok,
S egymást tépik szét, mint vadállatok.
A félelem, a szorongás, még ha irreális is, kifejti a maga pusztító hatását.
Két mozgatóerő hajtja az embereket: a félelem és az érdek.
Meg kell tanulnom, hogyan éljek együtt a félelemmel. A félelem be van építve, hasztalan küzdünk ellene. Félelem nélkül életképtelen állatfaj lennénk. Nem kell szégyellni a félelmet. Természetes és szükséges dolog, akárcsak a játék vagy a fájdalom. Együtt kell élni vele.
Azt mondják, ha eluralkodik rajtad a félelem, nem a jelenben vagy, hanem a múltban. Viszont, ha aggódsz, akkor pedig a jövőben élsz.
Nézz szembe a félelemmel, és nem zavarja tovább az életedet.
Mélyen hitte, hogy felesleges előre félni, mert azzal semmit sem lehet megakadályozni, csak elveszíteni az adott pillanat örömét.
Az élet nem szorongáskeltő. De azzá tudjuk tenni érzelmeinkkel és tudattalan választásainkkal. Ha mindig olyan embereket választunk, akik maguk is hasonló érzelmi attitűddel rendelkeznek, vagy ha tudattalanul folytonosan olyan élethelyzeteket alakítunk, melyekben beigazolhatóvá válik minden korábbi gyanakvásunk.
A félelemre pazarolt időt érdemes hasznosabbra fordítani, hiszen a félelemben is a „rossz” állandóságnak torokszorító gyötrelme és jövőbeni rossz bekövetkezésének hiedelme bénítja meg értelmünket és cselekvő erőnket.
Tapasztalatom szerint épp azok a fiatalok, akik félnek az élettől, szenvednek később éppúgy a halálfélelemtől.
Ha egy fiatal fél a világtól, az élettől, a jövőtől, azt mindenki sajnálatosnak, oktalannak, neurotikusnak tekinti; az ilyen emberről azt tartják, gyáván kitér minden elől. De ha egy öregedő ember titkos borzongást, sőt halálfélelmet érez arra a gondolatra, hogy észszerűen várható élettartama már csak ennyi meg ennyi év lesz, akkor kínosan emlékezünk saját bensőnk bizonyos érzéseire; figyelmünket lehetőleg eltérítjük és a beszélgetést más témára tereljük. Az az optimizmus, amellyel a fiatal embert ítéltük meg, itt csődöt mond.
Azt mondtad, sose szabad félnem,
Nincs miért, úgyis utolérnek.
Próbálok vigyázni magamra. Nincsenek nagy félelmeim. A normális félelmem az elmúlástól van. Tudod, azt hiszem, mindannyian gondolunk erre, különösen, ha elérünk egy bizonyos kort. Biztos akarok lenni abban, hogy a feleségemről és a családomról gondoskodnak. Ezen kívül nincsenek nagy félelmeim.
