Ha félsz valamely fájdalomtól vagy szenvedéstől, vizsgáld meg, tehetsz-e valamit ellene. Ha igen – nincs miért aggódnod. Ha nem – akkor sincs.
Gyerekkorunkban félünk éjszaka, mert attól tartunk, szörnyek bújtak az ágyunk alá. Ahogy öregszünk, a szörnyek egész mások lesznek. Önbizalomhiány, magány, megbánás… és bár idősebbek vagyunk és bölcsebbek, rájövünk, hogy még mindig félünk a sötétben.
Félelem és szerelem elválaszthatatlan volt. Ha az ember egyszer megengedte, hogy szeressék, sebezhetővé válik, és a sebezhetőség félelemhez vezet.
Soha ne feledd, a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, ahogy az emberek gondolják, hanem a félelem. A gyűlölet is szeretet, csak épp fejtetőre van állítva. A szeretet igazi ellentéte a félelem. A szerelemben kitágulsz – a félelemben összezsugorodsz. A félelemben bezárulsz – szerelemben kitárulsz. Ha félsz, kételkedsz; ha szeretsz, akkor bízol. A félelemben magányos vagy, a szerelemben viszont te eltűnsz, ezért a magányosság kérdése fel sem merül.
Setét napok, ha jőnek
Fojtsd el félelmedet,
A bátor mindig győzhet
A félelem felett.
Ahol nincs szeretet, ott semmi sincsen. Ahol kihunyt a szeretet, félelem költözik a szívekbe. Ha szeretni tudsz, nincs mitől félned.
Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés.
Ne tekints félelemmel és viszolyogva erre a világra. Bátran nézz szembe bármivel, amit az istenek adnak.
Félek, hogy a takaró szegélyéből kicsüngő pamutszál esetleg kemény és hegyes, mint egy acéltű; félek, hogy hálóingem apró gombja hatalmas és nehéz, fejemnél nagyobb; félek, hogy ez a kenyérmorzsa, mire ágyamról lehull, üveggé válik, és szilánkokban ér a földre, engem pedig nyomaszt az aggodalom, hogy ezzel tulajdonképpen minden összetörött, minden, örökre; félek, hogy egy levél letépett széle valami tiltott dolog, amit nem láthat senki, s leírhatatlan értéke miatt sehol a szobában nem tudom kellő biztonságba helyezni; félek, mert ha elaludnék, esetleg lenyelném a kályha előtt heverő széndarabot; félek, hogy egy számjegy kezd nőni az agyamban, s addig nő, míg nem lesz bennem elég helye már; félek, hogy grániton fekszem, szürke grániton ágy helyett; félek, hogy talán kiáltozom majd, mire összecsődülnének a szobám előtt, és feltépik az ajtót; és ráz a félelem, hogy akkor elárulnám magam, és elmondanám mindazt, amitől félek, de a félelem attól is, hogy egy szót se tudnék szólni, hisz mindez kimondhatatlan – és minden más félelem… igen, a félelmek.
Nincs megvetendőbb gyávaság, mint ha tudjuk, mi a helyes, mégsem tesszük meg.
Az a bátorság, hogy az ember azt csinálja, amit akar, attól függetlenül, hogy mennyire fél. Tehát a félelem tulajdonképpen olyan lesz, mint az időjárás: hogy ha meg akarlak látogatni, akkor nem foglak fölhívni, hogy hát akkor most nem jövök, mert esik az eső. Akkor inkább esernyővel foglak, esernyőt fogok venni, és akkor is meglátogatlak, ha esik az eső.
Nincs erős érzelem, mely az embert jobban megfosztja a cselekvés és gondolkodás képességétől, mint a félelem.
Az ő félelmeit nem ismerem, de a magaméit igen. És nem kellenek új félelmek, elég az, ami van.
Jó annak, aki attól félhet, hogy az emberek igazságtalanok, jaj annak, akinek már attól is félnie kell, hogy igazságosak.
Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem.