Ha félsz, legjobb, ha a veszély irányába nézel, de közben valami biztonságos és meleg dolognak támaszkodsz.
Nem szabad hagynunk, hogy a félelmeink visszatartsanak a reményeink követésétől.
Nem baj, ha néha félsz
Vagy mástól is segítséget remélsz
De tönkremész
Ha mindig félve élsz.
Annyi mindent veszthetsz még el
Ha a bentlakó félelmekkel
Nem tudsz mit kezdeni
Hát kezdd el őket leküzdeni!
Mint amikor egy szörnyűséges rémálom tart fogva. Amikor álmodban rohanni kényszerülsz; futsz, és már majd szétpattan a tüdőd, de képtelen vagy elég gyorsan futni. A lábam egyre lassabban és lassabban mozgott, ahogy utat törtem magamnak az érzéketlen embertömegben, de a hatalmas toronyóra mutatója nem lassult. Kíméletlenül, közömbösen, feltartóztathatatlanul haladt a vég felé – mindennek a vége felé.
A feleségem félt a sötétben. Aztán meglátott engem ruha nélkül. Azóta a világosban fél.
A Bibliában ez áll: „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme.” Pedig sokkal gyakrabban a pszichológiai rendellenességek kezdete. Mert egy gyerekbe bármilyen módon ültetnek félelmet, az mindenképpen ártalmas.
Hős az, aki a félelmét pozitív energiává tudja változtatni. A hős meglovagolja a félelmét. Egy katonának a legkínzóbb félelme, hogy félni fog.
Rengeteg mindentől félünk: a szegénységtől, a nevetségességtől, a szellemektől, a betörőktől, a balesetektől, a közvéleménytől, a betegségtől és a haláltól. Egy ember élete a félelmeinek története.
A kikényszerített tiszteletben mindig félelem van.
Csak az láthatja meg a hajnalt, aki nem fél a fénytől, amit hoz.
A szenvedés csökkentésének legjobb módja, ha az ember rögtön szembenéz a félelmével.
Az emberek néha a vélt veszélytől érzett félelmükben képesek valós veszélyt zúdítani önnön fejükre.
Apám megtanította, hogy a félelem örök. Tanuld meg, akkor jó harcos leszel!
(Leónidasz király)
Nem tudtam, mit rejt számomra a jövő. Heteken át a harag és keserűség kínozott, s arra következett a lankadtság. Voltál-e valaha tengeren sűrű ködben, midőn úgy tetszett neked, mintha az a majdnem kézzel fogható szürke sötétség körülzárna, amikor a nehéz, nagy hajó nyugtalanul és izgatottan tapogatja útját a part felé a mérővel, te pedig dobogó szívvel várod, hogy mi fog történni? Olyan voltam…, mint az a hajó, azzal a különbséggel, hogy rajtam nem volt iránytű, sem hangjelző, s nem tudtam mennyire van még part.
Sírok, sírok, mindíg csak egyedül,
és senki meg nem értett még soha.
Oly ismeretlen ez a Nagyvilág,
s olyan borzasztó a sötét szoba.
Én félek.
Az élettől és sötéttől,
mely mindenütt kegyetlenül elér.
El sem tudtam képzelni, hogy létezhet még olyan dolog a világon, amitől nekem félnem kellene – fizikai dolgoktól semmiképpen. Ez az egyik előnye annak, ha az ember mindent elveszített.
A félelemmel nem könnyű megbirkózni, a háború pedig kimondottan unintelligens módja annak, hogy megoldjuk a problémákat. Ha volt valami, amit megtanultam a hadsereg kötelékében eltöltött idők során, akkor ez az. Nem olyan nehéz elfogadni a gondolatot, hogy egy férfi úgy dönt, inkább megfutamodik a csata színhelyéről. Ha az ember belegondol, voltaképpen logikusnak tűnik.
Félt megkísérteni a Jóistent. Vagy a Sátánt. Mert ki tudja, miféle felsőbb hatalom lesi manapság az emberek beszédét, hogy lesújtson rájuk, ha a fennhéjázó remény bűnébe esnek.