Ám ha ránk ront a szenvedés, gyakran egy csapásra megváltoznak a viszonyok. Akkor kutató szemmel néz szét az ember: merre van kiút, s kezd elgondolkozni az élet értelmén és megrendítő tapasztalatain, s mindazon, ami ezekkel együtt jár.
Fájdalom idézetek
A nevetés felüdít, könnyebbséget hoz, és enyhíti a fájdalmat.
Végek. Vannak emberek, akiknek a szíve helyén csak egy istenverte kalapálás van, ha boldogok, ilyenkor képes volna elárasztani a világot. De iszonyatosan égetve szakad szét elemeire, porlad el, hűl el, szűnik meg, erősödik ki, ha fáj. Kimarva, kilúgozva. A fájó fájdalom lassú, csak csörgedezik, szivárogva higanyként kúszik mélyre benned. Az öröm ezzel szemben villanásszerűen hasít beléd. A fájdalom azonban elnyújtva adagolja dózisát, mígnem megkövesedik, megáll a jól becélzott helyén, ott aztán összecsomósodik, megkeményedik és beleég. A boldogság azonnal képes maximumon hatni, és azonnal meg is tud szűnni. A kín nem. Az hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázón kínzó nyugtalanság, és elmúlása is igen lassú. Ha van ilyen egyáltalán. Én úgy vélem, nincs. Ami volt, sosem múlik el. Semmilyen formában. Ami volt, van. Mindig van. Magadban hordozod. Beléd épül, hat rád, tudva-tudattalanul, épít, leépít. Megváltoztat, érlel, szétszed, összerak. Minden törés megtörés. Majd gyász.
Életem egyik legnagyobb fájdalma, hogy sosem fogom látni magam élő fellépésen.
Szól a szem, bár hallgat a száj,
És beszéli, belől mi fáj.
Az emlékeit vesztett fájdalom
néma, sötét órákhoz hasonló,
melyekben nincs madárdal,
csak tücsökciripelés.
A régebbi sérüléseim szoktak gondot okozni, amik néha fájni kezdenek, miközben akciójelenetet forgatok. Sajnos ezekkel szemben tehetetlen vagyok. Túl sok csontomat törtem el, és túl sok izmom szakadt már át ahhoz, hogy fájdalom nélkül megúszhassam a dolgot.
Amiért könnyezünk, az magunk temetése.
Melléd ül egy angyal, de elmenekülsz buta érveléssel,
Félsz érinteni szárnyát, mert a múlt csontig égett.
Énekelsz, beszélsz, vitatkozol, mondod, csak mondod
A fél krajcárt sem érő bölcsességet.
A tested dolgozik naphosszat,
a kezed megágyaz éjszakára,
a lelked fárad, sose pihen
és már te sem mosolyogsz.
De nem hibáztatlak
a fájdalmaimért.
Köszönöm, Uram, hogy
nem ismerjük szándékaid.
Mindannyiunkat vakká tettél.
Remény nélkül, élve eltemettél
gigantikus csapdádba.
Nyüszítve, fogvacogva.
Kiszolgáltatva, megalázva.
Tehetetlenül, ragaszkodva.
Megrémülve és becsapva.
Ha változtatni akarsz az életeden, akkor százezer lépés fájdalmával kell megküzdened. Elindulsz, egy lépés fájdalom. Továbblépsz, még egy lépés fájdalom, de ebben az egy lépésben hogyan lenne benne a százezer lépés fájdalma? A gyáva ember ettől az egy lépés fájdalmától fél. És racionális hazugságokkal próbálja megmagyarázni, hogy miért is nem teszi meg. Mert aki fél, az elkezd kifogásokat gyártani, hogy megmagyarázza a saját szegényes lelki bizonyítványát. Ahelyett, hogy szembenéznénk azzal, mit tettünk magunkkal, elkezdjük sajnálni magunkat. Ami jajveszékelésbe fordul, majd marjuk magunkat, hogy lehettünk ilyen hülyék. De még mindig nem változtatunk.
A jó és a rossz mindig együtt jár, az egyik nincs a másik nélkül. A fájdalom elfogadása után fog jelentkezni a jó. Ha valaki a fájdalmat nem akarja elfogadni, akkor ezzel eleve kizárja a fejlődés lehetőségét is. Mert a fejlődés mindig fájdalommal jár.
Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek,
A szívemet nyomja, mikor a múltba nézek,
Könnyeim hullnak, a párnára borulva
Sírok egy végtelen könyvet lapozva.
A születés véres és fájdalmas.
Az élet hosszú és vigasztalan.
A halál lassú és megalázó.
Míg iszod a kávéd s én a teám,
csak ülünk egymás mellett némán.
Szeretném tudni, most mi lesz,
nem szólsz hozzám, mégis hazudsz nekem.
Ha (…) régóta élünk együtt a fájdalommal, már a boldogság gondolatával is nehéz megbarátkozni.
Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,
Ha most kicsit halkabban élek.
Halkabban élnek a felhők is,
Meg a halottak, meg a rétek.
(…)
Nagycsöndű, komoly kisértet kisér
S hová lépek, kibú a föld alól –
Az árnyékom, mely mindenütt követ
S találkozunk is egyszer valahol.
