A múltunk kizárólag a miénk, bárhogyan próbálunk másokra is rásózni valamit, mindenképpen a nyakunkon marad.
Egy szív sose heveri ki első élményeit, melyek megdobogtatták, és először vétették vele észre, milyen sosem érzett elragadtatásra képes.
Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.
Az emlékezés az, ami elválaszt bennünket embernek. Mi vagyunk az egyetlen faj, aki foglalkozik a múlttal. Az emlékeink hangot adnak nekünk. Tanúskodnak a múltról, hogy mások tanulhassanak belőle, hogy ünnepelhessék sikereinket, és figyelmeztetve legyenek a hibáinktól. Sokféleképpen értelmezhetjük törékeny létezésünket, sokféleképpen adhatunk neki jelentést, de az emlékeink adják meg a célját, és adnak hozzá összefüggést. Itt találhatjuk az elképzelések, félelmek, szerelmek, megbánások egyéni tárházát.
Elképzelem, mit érez két ember, mikor hosszú évek után találkoznak. Azelőtt sűrűn érintkeztek, tehát azt hiszik, azonos tapasztalat, azonos emlékek fűzik össze őket. Azonos emlékek? Itt kezdődik a félreértés: nem azonosak az emlékeik; mindketten két-három szituációt őriznek a múltból, de ki-ki a sajátjait; emlékeik nem hasonlítanak; semmi közük egymáshoz; még csak mennyiségileg sem mérhetők össze: egyikük jobban emlékszik a másikra, mint viszont; nem csupán mert az emlékezőtehetség egyénenként különböző (ez a magyarázat még mindkettőnek istenes), hanem (és ezt már kínosabb beismerni), mert nem egyformán fontosak egymásnak.
Elmúlt, mint száz más pillanat,
s tudjuk mégis, hogy múlhatatlan,
mert szívek őrzik, nem szavak.
Sose búsúlj! úgyis késő;
Ami elmúlt, vissza nem jő.
Mindig jusson eszükbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezet nem ismer visszautat, hogy minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság.
Még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben és kihull az emberek emlékezetéből.
Egy arc derűje lelkembe ivódott:
Őserdő fáiba a napsugár.
Tegnap volt, vagy százezer éve már:
Én nem tudom.
Én azt tudom csak, hogy lement a nap,
Egemről egy mosoly leáldozott.
Csodálkozom magamon, csalódtam magamban, örülök magamnak. Bánatos vagyok, levert, föllelkesült. Ez mind én vagyok, de nem tudom magam összegezni. Képtelen vagyok valamilyen végérvényes érték vagy értéktelenség megállapítására, nem tudom megítélni magamat és az életemet.
Emlékpolip aszalt angyala fojtogat…
Görget. Idő-szkarabeuszt majmolón.
Pörget. Letűnt múlt-masszát hajszolón.
Mint valami mínusz Isten. Rángat!
Tegnap-hóhérként emel új vádat.
Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.
Együtt indultunk el, te elvesztél a ködben.
Én napfényízre vágytam, és álmot űzni jöttem.
Bár a testét elviszik, és elégetik, lelke mindörökké itt marad ajtótól ajtóig bolyongva. Hiába jönnek új lakók, és töltik meg a szobákat vitával, és ezerszer, milliószor átéli azt a pillanatot.
Volt egy Kapu, de kulcsa elveszett;
volt egy Fátyol, nem tépte szét kezed;
ma még miénk a hír s holnapra már
kiejt rostáján az Emlékezet!
Százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,
semmint emlékezz és egy könnyet ejts.