Létkérdés számunkra, miként őrizzük meg kincseinket, és hogyan tudjuk felmutatni őket a világnak.
Borzasztó lenne életünk végén visszatekinteni, és legnagyobb sajnálatunkra csak rossz dolgokat, elszalasztott alkalmakat és elmulasztott lehetőségeket látni.
Úgy tűnik, a múlt néha felüti a fejét, akár van hozzá kedvünk, akár nincs.
Ahol megszűnik a részvét, ott megszűnik az emlékezés is.
A gyermek akkor emlékezik rád holnap, ha ma vagy vele.
Gyermekkorunk jelei ott maradnak életünk helyszínein, ahogy a virág illata is ott marad a szobában, amit díszített.
Tudod
egy napon majd
mindent megbocsát az ember.
(Csak épp
semmit el nem felejt.)
És előttünk áll a mítoszát vesztett ember, aki minden múltak közepette múlttalanul és múltra éhesen, örökké kielégítetlenül kapar, hogy valami gyökeret leljen.
Legboldogabb az az ember, ki életének végét a kezdetével kapcsolatba tudja hozni.
A felére sem emlékszünk annak, amit a suliban tanítottak, de mikor szenvedésről van szó, és azokról, akik okozták, mindannyiunknak olyan az emlékezete, mint egy elefántnak.
Minél távolabb vagyunk az otthonunktól, annál többet gondolunk rá. A nap melegére sem akkor emlékezünk, mikor éppen süt, hanem akkor, ha nagy sötét felhők járnak felettünk.
Ha csak tehettem, folyton hazaszaladgáltam az elhagyott városba, kerestem az eltűntet, a visszahozhatatlant, a házak árnyékát, amely valaha arcomra borult, elvesztett egykori otthonomat, és persze nem találtam semmit, mert hol kanyargott már az a folyó, amelynek cseppjei között az én életem cserepei sodródtak.
Minden, minden elmúlt! Semmi jele annak a volt világnak, egyetlen szívdobbanás sem maradt akkori érzéseimből. Mintha kísértet volnék, amely visszatér kiégett, romos kastélyába, dús fejedelem korában maga építette, tündöklőn fölékesített palotájába, amelyet haldoklásában is reménnyel telve hagyott szeretett fiára.
Hát ilyen volt a Te arcod. Visszatükröződött és megszépült benne a világ.
A múltnak annyi emléke rajzik föl, amikor egy kedves teremtés arcvonásait igyekszünk képzeletünkben föleleveníteni, hogy ezeken az emlékeken keresztül zavarosan látjuk őket, mintha könnyfátyol borulna szemünkre. Ezek a képzelet könnyei.
Soha ne nézz vissza, ha nem tudsz nevetni! Soha ne nézz előre, ha nem tudsz álmodni!
A könyvek azért vannak, hogy megtartsák magukban a tudást, mialatt mi a fejünket valami jobbra használjuk. Az ismeretek számára a könyv biztosabb otthont nyújt. Az én fejemben bármilyen könyvszagú ismeretnek a felezési ideje néhány hét. Így hát az ismereteket biztos megőrzésre a könyveknek, könyvtáraknak hagyom, és inkább horgászni megyek, néha halra, néha új ismeretekre.
Az életben minden a sors építménye, beékelődve az idő falaiba. Ne nézz gyászos képpel a múltba, mert soha többé nem jön vissza.