Az emlékezet nem egy hajszálpontos felvétel arról, ami történt. Nem egy videó az élményeidről. Még csak nem is egy fénykép. Hanem egy pszichológiai, művészi feldolgozás. Sokkal inkább a történtekről készült absztrakt impresszionista festmény, semmint azok hamisítatlan, valósághű ábrázolása. És nem állandó – a festmény változik, idővel elhalványul vagy kibővül. Néha olyan színeket adsz egy emlékhez, amelyek egy évvel vagy öt évvel korábban még nem voltak rajta, vagy több emléket gyúrsz össze egyetlen festménybe.
Nem tudom, hogy akarom-e, hogy autóversenyzőként emlékezzenek rám. Az az álmom, hogy világbajnok legyek, de ez egy személyes dolog. Nem szeretném, hogy így gondoljanak rám 30 év múlva. Szerintem a világ gyorsan továbblép, és 30 év múlva ez már valószínűleg nem sokat fog jelenteni. Inkább azért emlékezzenek, mert jó ember voltam.
Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.
Nem hiszem, hogy bármi miatt emlékezni fognak rám. De nem is ilyen szempontból gondolok a munkámra. Ugyanolyan közönséges dolog az utókornak dolgozni, mint a pénzért.
A nyár minden emlékben ott van. A nyár időtlen, a nyár illata a legmaradandóbb. Az veszi be magát mindörökre a ruhánkba. Azt keressük egész életünkben. Az van ott a túlcsordulóan édes gyümölcsökben, a tengeri szélben, a fánkban, a kávéban, a naptejben és nagyanyánk púderillatában. A nyár az összes korosztályé, a nyárnak nincs gyermek- és kamaszkora, a nyár akár egy angyal.
Az internet miatt jellemzően zsugorodik a történelmi emlékezetünk. A jelenséget a következőképpen írják le: „Az ember elfelejti azt, amiről úgy gondolja, hogy később is elérhető lesz, és megjegyzi azt, amiről úgy gondolja, hogy később nem áll majd rendelkezésre” Az internet úgy csökkenti a késztetést arra, hogy emlékezzünk, hogy egyre több adatot helyez át a később is hozzáférhető információk halmazába. A kommunikációs technológia azzal fenyeget, hogy az egyén mind kevésbé lesz képes a fejében emlékek és adatok után kutatni, mivel már gondolkodásában is egyre inkább a technológiára támaszkodik.
A Cobra Kai sorozatban az a legizgalmasabb, hogy tiszteleg a Karate kölyök-filmek öröksége előtt; van benne nosztalgia és visszautalás azokra a dolgokra, amelyeket látni szeretnének a rajongók.
A nosztalgia veszélyes drog, de én élvezem az agyamba toluló boldog emlékeket.
Az autók nem csak gépek, hanem emlékekkel teli időgépek.
Vannak távoli emlékek, amelyek úgy bukkannak fel a múlt óceánjából, mint magányos sziklák, amelyek az idő sűrű ködében aludtak hosszú ideig, de egyszer csak felsüt a nap, s a régi, kedves, mohos szikla zölden int felénk, mintha nem múlt volna el semmi, mint ahogy -úgy látszik – nem is múlt el semmi.
Az éjszakából régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében.