Az emlékező tehetség Isten ajándéka, de olykor a felejteni tudás az igen hasznos és méltánylandó.
A Cobra Kai sorozatban az a legizgalmasabb, hogy tiszteleg a Karate kölyök-filmek öröksége előtt; van benne nosztalgia és visszautalás azokra a dolgokra, amelyeket látni szeretnének a rajongók.
A nosztalgia veszélyes drog, de én élvezem az agyamba toluló boldog emlékeket.
Az autók nem csak gépek, hanem emlékekkel teli időgépek.
Vannak távoli emlékek, amelyek úgy bukkannak fel a múlt óceánjából, mint magányos sziklák, amelyek az idő sűrű ködében aludtak hosszú ideig, de egyszer csak felsüt a nap, s a régi, kedves, mohos szikla zölden int felénk, mintha nem múlt volna el semmi, mint ahogy -úgy látszik – nem is múlt el semmi.
Az éjszakából régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében.
Ha Mel Brooks most végigmegy az utcán, a huszonöt év alattiaknak már fogalmuk sincs róla, egyáltalán kicsoda ő, és ettől rosszul vagyok. Mindenki, aki valóban tisztában van azzal, mit csinált, és milyen nagyszerű figura volt, mára halott. Értitek, mire célzok? Amikor megöregszik az ember, senki nincs körülötte, aki emlékezne rá, mi mindent vitt véghez.
Vajon miért látjuk öregkorban a mögöttünk levő életet oly rövidnek? Mert oly rövidnek tartjuk, mint az emlékezetet. Ebből pedig kihullott minden jelentéktelen és sok kellemetlen részlet, és így kevés maradt benne. Miként értelmünk egyáltalán, úgy emlékező erőnk is felette tökéletlen: a megtanultat gyakorolni, a múlton kérődzni kell, hogy a feledés mélységébe ne süllyedjen. De a jelentéktelen és kellemetlen dolgokon nem szoktunk kérődzni. A jelentéktelen dolgok száma pedig mindig szaporodik, mert sok olyan körülmény, mely eleinte jelentősnek tetszett, utóbb lassanként a számtalan ismétlődés folytán elveszíti jelentőségét. Ezért emlékezünk jobban korábbi életéveinkre, mint a későbbiekre. Minél tovább élünk, annál kevesebb esemény lesz oly fontos és jelentős előttünk, hogy utóbb kérőddzünk rajta. Pedig csak úgy őrizheti meg az emlékezetünk, különben elfeledjük. Így szalad hát időnk, mindinkább kevesebb nyomot hagyva maga után.
Ha csak a természetet nézed, az életnek nagyon határozott célja van, és ez egy alapvető cél. Megismételni, reprodukálni, ennyi. Reprodukálni, meghalni, reprodukálni, meghalni, reprodukálni, meghalni. És mi mégsem látjuk ennyire egyszerűnek az életet. Műemléket építünk az örökkévalóságnak, csináljuk a dolgainkat, nem igazán vagyunk érdekeltek abban, hogy csak reprodukáljunk és meghaljunk. Inkább az érdekes számunkra, hogy emlékművet emeljünk magunknak, hogy te is tudd, hogy én itt voltam.
A halottak láthatatlanok ugyan, de azért jelen vannak.
Lelkem érzéseit is emlékezetem őrzi. Nem úgy, ahogy a lélek maga érzi őket, mikor megrohanják, hanem egészen más módon: az emlékező erő saját természete szerint.
A kéznek is kell tudni emlékezni. A soha meg nem érintett kezek melegére, a meg nem érintett homlokok, a lázból gyógyulók homlokának meleg hűvösére. Egyáltalán, az embernek kézzel, lábbal – gyomrával és tüdejével is – emlékeznie kell, mert semmije sincs, csak az, amit ily módon megőriz. Miért, hogy a felejtéshez van nagyobb tehetségünk?
A matematika a legbiztosabb módszer a halhatatlanságra. Ha jelentős matematikai felfedezést teszel, még akkor is emlékezni fognak rád, amikor már mindenki mást elfelejtettek.
Olykor egy-két lágy hangfoszlány vagy a fodrosodó víz csillogása, egy virág illata vagy valami véletlenül elejtett kedves szó hirtelen távoli képek emlékét ébreszti fel bennünk, amelyeket a valóságban sosem látunk. Aztán eltűnnek, mint a lehelet, de egy pillanatig boldogabb időkre emlékezünk, olyan jelenetekre, amelyeket puszta akarattal sohasem tudtunk volna felidézni lelkünkben.
A halhatatlanság azt jelenti, hogy az életedben jó dolgokat teszel, és nyomot hagysz magad után.