Ha az ember bárkinek a sorsát megkaparja, nagy történetek jönnek elő.
A normális emberi viselkedés nem azon múlik, ki milyen istenben hisz, milyen a világnézete. Valószínűleg az embert kell újraépíteni magunkban, hogy a másikban is meglássuk az embert.
Ezer szó sem hagy az emberben olyan mély nyomot, mint egyetlen tett.
Én mélyen megvetem azokat a zsonglőröket, akik úgy váltogatják a meggyőződésüket, mint mások a fehérneműjüket. Számomra Giordano Bruno az etalon, soha nem tudnám elárulni a társaimat, hitemet, meggyőződésemet.
Nem vagyok jó emberismerő, akiket magamhoz közel engedtem – főleg a családtagjaimra gondolok – mind becsaptak, megloptak, elárultak.
Minden ember természetes óhaja, hogy másokat is hitére térítsen.
Az embert teljesen le tudja kötni a pénz, még mielőtt észrevenné és egyáltalán véleménye lenne róla. A gazdagok máshogy gondolkodnak róla: ismerik, értik, hogy működik. Ha valakinek soha nem volt pénze, és egyszer csak lesz, bele kell tanulnia.
A felnőttek mániája a „majd”, „egyszer”, „meglátod” stb… Mi lenne, ha mondanának valamit a jelennel kapcsolatban is? Vagy létezik, hogy a jelennel nemcsak én vagyok meglőve, hanem ők is, és csak bíznak benne, hogy majd minden megoldódik, és jöhet a jól ismert „megmondtam” szöveg?
Sok ember hibája, hogy amikor minden rendben van az életével, megfeledkezik a nehéz időkről és azokról az emberekről, akik akkoriban mindent félretéve támogatták.
Felnőttnek lenni annyit jelent, hogy visszamenőleg akár hat évre is egymás fejéhez vághatunk dolgokat.
Az emberek nagy része képtelen feldolgozni, vagy elviselni, ha valaki jobb náluk. Nézd, én nap mint nap szembesülök ezzel a problémával. Az irigyeim száma az egekben, de tudod mit? Csak sajnálni tudom őket. Lehet utánam csinálni, vagy ha nem tudja, fogja be. Uszítani és támadni mindenki tud. Teljesíteni nem.
A sértődést nem lehet sokféleképpen megélni. Az mindenképp gyerekes.
Jól vagyok, nagyon jól vagyok és hálás vagyok, de hétéves korom óta gyűlölettel teltem meg általában az emberek iránt. Csak azért, mert az emberek számára aki empatikus, annak oly könnyű. Azt hiszem, csak azért, mert túlságosan szeretem és sajnálom az embereket.
Csak egy narcisztikus fazon képes akkor értékelni a dolgokat, amikor már elmúltak.
Mi, emberi lények végül is a legkáprázatosabb problémamegoldók vagyunk.
Végül is emberi dolog ragaszkodni ahhoz, amit ismerünk, és félni attól vagy figyelmen kívül hagyni azt, amit nem.
Nemes és nagy lelkeknek az a tulajdonságuk, hogy a kicsinységekkel nem törődnek.
Sok rajongó, ha lehetőséget kap rá, hogy a közelembe kerüljön, egész testében reszket az izgalomtól, és emlékszem, hihetetlennek tartottam, hogy bárkiből ilyen érzéseket váltsak ki. Végső soron én is csak egy ember vagyok. Nem vagyok olyan nagy sztár, mint akiket a tévében látni. Nincs bennem semmi különös.