Minden kiváló ember, akár bölcselő, akár politikus, akár költő avagy művész, melankolikusnak látszik.
Mert az egyedüllétben, hol mindenki magamagára van utalva, kinyilvánul, kinek mije van önmagában […] Nagyon is igaz ezért, a mit Seneca mond: omnis stultitia laborat fastidio sui (az ostobaság az önmagától való megundorodásra vezet) (ep. 9.); hasonlókép Sirak Jézus mondása: »a bolond élete rosszabb a halálnál«. Általában azt látjuk tehát, hogy mindenki abban a mértékben keresi a társaságot, a milyen mértékben szellemileg szegény, vagy általában közönséges.
És, míg a többi embernek élete szellemi eltompultságban telik el, miközben mindig egyéni jólétének kicsinyes érdekein és mindennemű nyomorúságán jár az esze, miért is elviselhetetlen unalom jön rá, mihelyt azokkal a célokkal való foglalatosságában elakad és magamagára van utalva, ezt a megalvadt tömeget pedig csak indulatának féktelen tüze tudja valamiféle mozgásba hozni, – addig annak az embernek élete, kinek nagy a szellemi ereje, gondolatokban gazdag lesz, mindig élénk és jelentőséggel teljes: méltó és érdekes dolgokkal fog foglalkozni, mihelyt ideje engedi, magamagában hordván a legnemesebb élvezetek forrását.
– Teréz, drága, az ember a legjobban teszi, ha nem feltételez semmit. Én ezt már rég megtanultam. Voltak emberek, akiket bűnösnek hittem, és kiderült, hogy ártatlanok, akikről pedig azt hittem, hogy szentek, nem voltak azok. Nem szabad csak az érzéseinkre hallgatni. Inkább csendben figyelni kell. Végül mindenki leleplezi magát – mondta Dávid, és végigsimított Teréz karján.
Sajnos úgy látszik, itt most már hozzá kell ahhoz szokni, hogy az emberek jelentős része abból merít erőt, hogy negatív energiát bocsát ki, és nem a fejlődésre, az önfejlesztésre, netán tettekre, hanem a véleményezésre meg a posztolgatásra koncentrál.
– Folyton az jár a fejemben, hogy mit tettünk, amiért ennyire gyűlölnek minket?
– Mi semmit. Ha rosszul mennek az emberek dolgai, az elrontott életükért, a tudatlanságukért vagy éppen a lustaságukért könnyebb máshol keresni a felelősöket, őket hibáztatni, és aztán elégtételt venni rajtuk, mint szembenézni az igazsággal.
A legtöbb embernek olyan a nyelve, mint a korbács. És ezt még sikkesnek is gondolják!
A leginkább semmirekellők simán úgy értékelik magukat, mintha bőven az átlag fölöttiek lennének.
Boldogságot boldog embertől kaphatsz, boldogtalantól soha. Segíteni az erős képes, a gyenge nem.
Mert a dumáláshoz csak száj meg levegő kell. Ész meg gerinc, az nem!
Egyrészt micsoda ostoba szokás az embereknek azzal foglalkoznia, hogy egy vadidegen mit gondolhat róla… Ezt valahogy mi, magyarok, hozzuk a zsigereinkben.
A mesterséggel ápolt s erőszakkal föntartott tekintély szellemi gyengeségnek jele mindenkor, s ugyanazért biztos és állandó soha sem lehet.
Én képtelenségnek tartom azt, hogy az egyes ember az egész társaság ellen véthet, hogy azt veszélyeztetheti, hogy azt véleményével felforgathassa, ha a társaság csakugyan társaság és nem csorda.
Isten úgy alkotá az embert, hogy csak fokonként tökéletesedjék, tehát hány tévedésen kell keresztülmennie, míg az igazsághoz és lehető tökélyhez juthat? E tévedések az ember természetében alapulnak, tőle el nem választhatók.
Nagyon is puhaszívű ember semmiképpen sem alkalmas arra, hogy elvadult időkben katonákat vezessen… A földre rászabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette.
A ki lehetetlenségbe kezd, mutatja, hogy nem képes véghezvinni a lehetőt, s nem fogja fel a valót.
Becsületes ember, ha hibázott, jobbat nem tehet, mint ha hibáját elismeri, s ismétlésétől óvakodik.
Kevés ember gondolkodik logikusan. A legtöbben tele vagyunk jó és rossz előítéletekkel. Meg vagyunk mérgezve előre fabrikált nézetekkel, féltékenységgel, gyanakvással, félelemmel, irigységgel és büszkeséggel.