Minden ember önálló világegyetemet hordoz magában.
Nincsen annyi időnk, hogy azoknak a ráérő és szőrszálhasogató embereknek a kutakodásával foglalkozzunk, akikben több hajlam van a kérdezősködésre, mint a megértésre.
Ha sikerül tetten érni egy embert, amikor csodálkozik, ki fog derülni, hogy ilyenkor az arca egészen az övé – talán éppen azért, mert valami másban elmerül -, és többnyire szép is.
Az emberek teherbírása nem mérhető és nem előre látható. Vannak emberek, akikről azt hisszük, hogy testben-lélekben gyöngék, mégis elviselnek végtelen időkön át végtelen sok megpróbáltatást.
A kaleidoszkóp egyszerű és bámulatos. Elég, ha tíz különböző alakú, más-más színűre festett üvegdarabkát helyezünk el benne, mielőtt lezárnánk. A tükörrendszer elvégzi a dolgát. Aztán megrázhatjuk tízszer, tízezerszer, és soha többé nem fogjuk látni ugyanazt a mintázatot. Az ember nem egyszerű, de bámulatos. Őbenne nem tíz, nem is tízezer, és nemcsak más-más alakú és színű üvegdarabka van elhelyezve. Különben is, az ember nem lezárható, mint egy kaleidoszkóp, ezért folyton-folyvást belékerül valami új, és mégis van egy ismeretlen pillanat, amikor végérvényesen rögzülnek benne a tükrök. (…) Minden embernek megvan a maga tükörrendszere, ami csak a sajátja.
Valószínűleg baj van a vágyak rendjével és erőviszonyaival. Hiszen mi mással magyarázzam, hogy a pokol tüzével se lehet minket, embereket, egyetlen boldog pásztorórától elriasztani? Hacsak nem ez tesz emberré.
A legszebb és a legrútabb történések – legalábbis a számomra legtöbbet mondók – az emberek arcán zajlanak le vagy a testükkel esnek meg.
Köpönyegét csak a dilettáns forgatja önerejéből; a profik rábízzák a szelekre.
Egy gimisnek elég azt mondani, hogy van valami, amiről nem tud, és totál bepörög.
Ha szeretünk valakit, és tudjuk, hogy vannak hibái, azokat megpróbáljuk eltitkolni mások előtt, nehogy hülyének tartsanak minket, amiért ennek ellenére vele vagyunk. Elég, ha az ember magáról tudja, hogy hülye, nem kell a folyamatos megerősítés a külvilágtól.
Bármily nagy jót élvez is az ember, mindig nagyobb jóra vágyik, mert nem lankad az önszeretete, s mivel az a jó, bármilyen nagy is legyen, mindig behatárolt marad, míg az önszeretete határtalan. Bármily szeretetre méltó állapotban éltek, mindig jobban fogjátok szeretni magatokat, mint ezt az állapotot, vagyis egy még jobb állapotra vágyakoztok majd. Tehát soha nem lesztek elégedettek, soha nem fogjátok tökéletes szeretettel szeretni azt az állapotot, amelyben éltek, és soha nem tudtok tökéletesen megbékélni azzal a sorssal, amely nektek jutott. Vagyis soha nem lesztek – mert nem lehettek – boldogok sem ezen a világon, sem egy másikon.
Amikor az emberek nem másokat ismételnek, akkor magukat ismétlik.
A gyermekek mindent találnak a semmiben, a felnőttek viszont semmit a mindenben.
Vicces látni azt, hogy az emberek mennyivel másképp viselkednek a labdarúgásban, amikor jól teljesítesz.
Tapasztalataim szerint a futballisták totálisan különböznek attól, mint amit előzetesen sejtesz velük kapcsolatban. Meg kell ismerni őket.
Sajnos Magyarországon jellemzően kizárólag az eredményt nézzük, nem azt,hogy amögött mennyi munka rejlik. Emiatt ébred az emberekben irigység, féltékenység, holott mindkettő rettenetes, romboló érzés. El kellene jutnunk odáig, hogy akárkinek az eredményeit látjuk, az jusson eszünkbe, úristen, mennyi tanulnivalóm lenne nekem ebből, és milyen nagy munka kellett hozzá, hogy ezt mind elérje! Tisztelet érte!
Aki lemond a világról, már tud szeretni minden embert, mert hiszen mindőjük világáról lemond. Ezért kezdi sejteni, milyen is az ember igazi lénye, és ez másként nem megy, csak szeretettel, feltéve, hogy az illető egyenrangú vele.
Igazán senki sem tudhatja, hogy mi minden rejtőzködhetik egy emberi lény külseje mögött, uram. Valóban, nem vagyunk egyebek, mint jól kikefélt külsők, fehérre meszelt koporsók
Az állat lehet vad és ravasz, de igazán hazudni csak az ember tud.