Az életnek két célja lehet: először elérni, amit akarunk, s ezután örülni neki. Csak a legbölcsebbek teljesítik a másodikat.
Úgy látszik, az életnek, mindennek, ami él, nincs más célja, mint a lehető végső időig megmaradni és megújulni.
Az élet az, ami velünk történik, miközben nekünk teljesen más terveink vannak.
Az élet minden csatája arra jó, hogy tanuljunk valamit belőle, még azokból is, amelyeket elveszítünk.
Néhány szikla nem állítja meg a folyót. Az emberi ellenállások közt az események tovább folynak, és nem fordulnak vissza.
Minden ember veleszületett joga, hogy része legyen mindabban, amit az élet embernek csak nyújthat.
Életünkben leginkább arra van szükségünk, hogy legyen valaki, aki rábír, hogy megtegyük, amire képesek vagyunk.
Életemben a legjobb tanácsot apám adta. Azt mondta: „Csinálhatsz bármit, csak 65 évesen ne úgy ébredj fel, hogy azon gondolkodsz, mit kellett volna kezdened az életeddel”.
Sohase légy egészen dolog nélkül, hanem vagy olvass, vagy írj, vagy elmélkedjél, vagy imádkozzál, vagy a közjóért valami hasznost munkálkodjál.
Vajon én könnyebben tudok-e majd búcsút mondani azoknak a gesztusoknak, amelyek az ifjúságot jelentik számomra? Vajon marad-e más választásom, mint hogy azután legalább utánozzam őket, és eme oktalan tevékenység számára biztonságos zugot találjak okos életemben? Mit számít, hogy mindez haszontalan játék? És mit számít, hogy ezt tudom? Vajon abbahagyom-e a játékot csak azért, mert hiábavaló?
Az élet egy sakktábla. Éjszakák és nappalok, hol az emberek Isten gyalogjai. Mozognak ide-oda, megengedi nekik, hogy öljenek és a vadászzsákmányok, darab darab által visszakerülnek a dobozba. Mert van egy végzete mindenkinek. Játékosoknak és Istennek is. Végzetük beteljesül, mert a játék kezdődik és véget ér.
Mindenkinek három élete van: a publikus élete, a magánélete… és a titkos élete.
Be kell vinni az életet a tudományba, hogy a tudományt kivihessük az életbe.
Az életben gyakran járunk úgy, mint a fogorvosnál, mindig azt hisszük, most jön a lényeg, közben pedig már régen túljutottunk a lényegen.
Az élet legnagyobb feladata az, hogy élni kell, lehetőleg normálisan. Meg kell találni a hétköznapokban az apró örömöket és célokat, amelyek előrelendíthetnek minket.
Százszor is el akartam emészteni magam, de hát szerettem az életet. Ez a furcsa gyengeség talán leggyászosabb hajlandóságunk: mert hát van-e butább dolog, egyre hordanunk azt a terhet, amelyet bármikor eldobhatnánk; borzadozunk létünktől, s mégis ragaszkodunk a léthez; egyszóval simogatjuk azt a kígyót, amelyik egyre mar bennünket, mígnem aztán egy szép napon a szívünket is megeszi?
Nemes szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek, csupán tiszta szív és sok, sok szeretet.
Ha a fájdalom elkerülésére törekszünk, az élet elől térünk ki.
Aki maradéktalanul elfogadja az életét, azzal is tisztában van, hogy legfájdalmasabb megpróbáltatásaink némelyike kívül esik a megértésünkön, meghaladja felfogóképességünket.