Enyém az élet – ujjongott -, mert majdnem enyém volt a halál. Végre igazán élek.
Én valójában még mindig veszélyes életet élek, de megtanultam, hogy hogyan tegyem azt élvezetessé anélkül, hogy elragadjon magával a mélybe.
Életem legnagyobb élménye – amely folytonosan visszatér – az a gyermekkori megismerésem volt, amikor egyszer rádöbbentem, hogy nem értem, hogyan, milyen céllal kerültem erre a világra.
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Azok, akik nem hagytak maguk mögött káprázatos eredményeket, csak kis jótettek sorát, már nem éltek hiába.
Addig tudunk tenni azért, hogy valami maradjon utánunk, ameddig élünk. És addig azért erre ügyelni kell.
Az életben nincsenek cheat kódok meg extra életek, de ott vannak a barátaink és a családunk. Szeretet, veszteség és rengeteg remény. Az élet veszélyes és minden rajtad áll, de vállald!
Szerény álmok és egy fél gőzzel élt élet, amiben ugyanazt csinálom, amit mindenki más – számomra ez felér a lassú haldoklással. Nem kérek belőle, és neked sem javaslom.
Az élet nagy művészete az érzékelés; érezni, hogy létezünk, még akkor is, ha fáj.
Az élet nem csak csúcspontokból és nagy pillanatokból áll – egy-egy momentumból, ami beleég az emberek emlékezetébe, és bekerül a fotóalbumokba, emlékkönyvekbe. Az élet ugyanúgy a köztük lévő pillanatok sora is.
Egyedül te alkothatsz magadnak olyan életet, amilyet szeretnél – ezt a munkát senki sem végzi el helyetted.
Ha elfogadod, hogy felelős vagy az új életed megteremtéséért, azt is el kell fogadnod, hogy a mostaniért is felelős vagy. Ez pedig sokunk számára roppant nehéz.
Annyira megszoktuk, hogy az életben mindenért meg kell küzdenünk, és bármilyen körülményt el kell fogadnunk, hogy már észre sem vesszük, hogy megvan az erőnk és a képességünk, hogy mi magunk eldöntsük, milyen életet akarunk élni.
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Nincs bakancslistám, pontosabban minden lényeges dolog ki van rajta pipálva, és ez nyilván nem véletlen. Már hosszú évek óta úgy éreztem, mintha folyamatosan egy napfényes fennsíkon sétálgatnék. Minden megadatott, amit valaha fontosnak gondoltam. Sikeres voltam a szakmámban, biztos egzisztenciát teremtettem magamnak. Sőt, még most is dolgozom. Hosszú távú, sikeres kapcsolataim ugyan nem voltak, de akadt részem szép és kölcsönös szerelmekben. Szabadidőmben sportoltam, utaztam, hegyet másztam, csak Nepálban négyszer voltam, focimeccsekre jártam – nem tudok felidézni semmit, amire ezeken kívül vágytam volna.
Az élet legjobb részei azok, amikor az ember nem csinál semmit, csak vakarózik, csak nyammog. És ha azt mondjuk, minden értelmetlen, akkor nem lehet minden értelmetlen, mert ha tisztában vagyunk vele, hogy minden értelmetlen, akkor az, hogy tisztában vagyunk ezzel, már némi értelmet ad az egésznek. Értik, amit mondok? Amolyan optimista pesszimizmus ez.
Amikor kilencszer is meglőttek, rá kellett jönnöm, hogy ez bármelyik másodpercben megtörténhet újra. Ezért úgy döntöttem, hogy megyek és megvalósítom az álmaim és megteszek mindent, amit szeretnék. Már nem félek a haláltól és ez tesz engem megállíthatatlanná.
Titokban mindenki azt hiszi, hogy pontosan tudja, milyen lesz az élete. De arra nem gondolunk, hogy az életnek megvannak a maga tervei, és hogy tetszenek-e nekünk vagy sem. Így az embernek döntenie kell: vagy elfogadja a változást és halad előre, vagy küzd ellene és lemarad.