Korunk talán legfontosabb igazsága, hogy bolygónk kicsi, magányos és sebezhető. Ez az egyetlen hely, amink van, és eddigi ismereteink szerint ez az egyetlen hely, ahol élet létezik. Egyedülálló és pótolhatatlan kincs.
Az élet és az álmok: egy ugyanannak a könyvnek lapjai. Az összefüggő olvasást hívják úgy, hogy valóságos élet.
Az embert kivéve egyetlen lény sem csodálkozik saját létezésén, mindegyikük annyira magától értetődőnek tartja ugyanis, hogy észre sem veszi.
Elmondhatjuk, hogy életünk első negyven éve adja meg a szöveget, a következő harminc pedig a hozzávaló kommentárt, amely feltárja annak igazi értelmét és összefüggését, erkölcsi tanítását és minden finomságait. Az élet végével pedig úgy vagyunk, mint mikor vége van az álarcosbálnak, midőn leszedik az álarcokat. Most látjuk csak igazán, hogy kikkel érintkeztünk életünk idején. A jellemek megvilágosodnak előttünk, a tettek meghozták a gyümölcsüket, a művek elnyerték igazságos méltatásukat és a tévesztő délibáb elfoszlott. Mindehhez pedig idő kellett.
És, míg a többi embernek élete szellemi eltompultságban telik el, miközben mindig egyéni jólétének kicsinyes érdekein és mindennemű nyomorúságán jár az esze, miért is elviselhetetlen unalom jön rá, mihelyt azokkal a célokkal való foglalatosságában elakad és magamagára van utalva, ezt a megalvadt tömeget pedig csak indulatának féktelen tüze tudja valamiféle mozgásba hozni, – addig annak az embernek élete, kinek nagy a szellemi ereje, gondolatokban gazdag lesz, mindig élénk és jelentőséggel teljes: méltó és érdekes dolgokkal fog foglalkozni, mihelyt ideje engedi, magamagában hordván a legnemesebb élvezetek forrását.
Gyakorolnunk kell azt is, hogy jól éljük meg az életünket. Ahogy jól sütni, zongorázni, vagy rajzolni is csak gyakorlattal lehetséges. Aztán ha szerencsénk van, egyre könyebben vészeljük át a nehéz időszakokat, és egyre nagyobb örömmel fog eltölteni, amikor jól mennek a dolgaink.
Sokszor rossz, hogy nem tudhatjuk, mi vár ránk, és azt kívánjuk, bárcsak ismerhetnénk a jövőt. De ez ostobaság! Ha mindent tudnánk, egyszerűen elviselhetetlen lenne az élet. Nem tehetünk semmit, jön, aminek jönnie kell.
Ó, az ember nem születik gyanakvónak. Azt az életünk folyamán sajátítjuk el. A tanítómestereinket pedig úgy hívják, hogy csalódások.
– Edna, nekem nem az a gazdagság, ha mindenem megvan, hanem az, ha nem hiányzik semmi az életemből.
Az élet egy hosszú, kicseszett képzeletbeli játék, amelynek nincs eredményjelzője, nincs játékvezetője, és soha nem ér véget, hacsak meg nem halunk és el nem temetnek.
A múltnak tökéletesebb megértésével – miután annak részese voltam –, tisztán látva a jövő feladatait, segítségére akarok lenni az ifjú nemzedéknek, a folytonosságnak és fejlődésnek azon összekapcsolására, amelyből áll az élet; mert megszűnés és újból kezdés éppúgy nem élet, mint nem élet a megcsontosodott maradiság; az élet nem más, mint folytonos fejlődés.
Mi lenne, ha az életet nem években mérnénk, hanem boldog pillanatokban?
Nem az fontos, hogy egyik-másikunk milyen korhatárt ér el, hanem az, hogy ki hogyan élt.
Veszteni (…) csak akkor fogunk, ha kiállunk a játékból. Amíg benne vagyunk, mindig van lehetőség újítani valamit. Ez az élet.
Lelkünk házának a fundamentuma az intrauterin, azaz a méhen belüli szakasz és az első életév. Ha ez az alap jó mélyre le van ásva és eléggé szilárd, akkor az épület strapabíró, akár a földrengéseknek is ellen tud állni.
Reménykedem, hogy közös egyetértési pontunk még legvégső esetben is adódik: legmagasabb érték az élet, és közös felelősségünk ennek megóvása, védelme.
A tudat szűk keretek között mozog, beszorítva a kezdet és a vég közti rövid időtartamba, amelyet ráadásul még körülbelül egyharmaddal megrövidít a periodikus alvás. A test élete valamivel tovább tart, mindig korábban kezdődik, és igen gyakran később szűnik meg, mint a tudat.