Csodálatosan el tudja rendezni az ember magában az élet ütéseit úgy egyedül a tűz mellett, éjszaka.
Élet idézetek
Az ember élete olyan csupán, mint a sárga levél, amit láthatatlan napsugarak kötöznek még a fához, s aztán egyszer…
Minden ember életében van valahol egy megmagyarázhatatlan pillanat, mely váratlan és érthetetlen módon fordít egyet az úton és új irányt jelöl a jövendőnek.
Az amerikai élet java része abból áll, hogy elhajtasz valahová, aztán hazahajtasz, és közben nem is érted, minek mentél oda egyáltalán.
De az élet nem mindig vidám. Ez a legrosszabb az egészben. Senkinek sincs garantálva a sima út.
Nem csoda, hogy elfelejtettük a régebbi, lassabb utat. Talán legbelül mind tudjuk, hogy az élet gyorsabban elmúlik, mint gondoljuk. Ezért rohanunk fejvesztve mindenhová.
A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált.
Mert mi fontos? Az élet. Más semmi, csak ez az egy. Az élet: a nyugodt és megelégedett élet, melyben az ember békét köt önmagával és a világgal, és nem vágyik sehova és semmire, még arra sem, hogy teljék az idő. Ezt talán boldogságnak lehetne nevezni, pedig nem az. A boldogság már nyugtalanító és aggodalmat ébreszt. Félelmet, hogy egyszer véget ér. A nyugalom, az maga a végtelenség, bölcs, szelíd és emberséges élet: úgy folyik, hogyha közben véget érne, nem is venné talán észre az ember.
Ilyen az élet, Napsugaram. Semmi sem úgy alakul, ahogyan eltervezed.
Az élet egy véget nem érő változás.
Mert az ember nem azért él, hogy dolgozzék. Hanem azért dolgozik,hogy éljen.
A nagy dolgok, azok úgy történnek, hogy nem láthatja senki más, csak az, akinek szól.
Apám mindig azt mondja, hogy az élet döntésekből áll, az, hogy mit kapsz az élettől, attól függ, hogy miként döntesz.
Az élet különben olyan, mint órákat várni az átszállásra a kocsárdi állomáson.
Szerinte minden olyanhoz túl rövid az élet, ami csak kicsit is hasonlít a kényszerhez.
Nem tudom ismeri-e azt: amikor ősszel a szarvasbikák bőgnek. Abban a hangban van valami. Valami ősi, valami, ami hatalmas és felüláll azon, amit mi emberek életnek nevezünk. Talán emlékeztet valamire, ami ősi és amit elfeledtünk. Nem tudom. De van abban a hangban valami felségesen szép és hatalmas.
Minden embernek kell, legyen egy feladata ebben az életben – kötelességen belül, vagy azon felül is talán –, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell, legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be… Minden embernek kell, legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.
Az ember tervez, és tervez az ember egész életén keresztül, mind csak tervez. Ezt, meg azt. Mert szép az, tervezni. Az életben aztán úgysem az történik, amit az ember tervez, de az már szinte mindegy. A tervezésről úgysem szokunk le soha. A tervezés maga az élet. Addig él az ember, amíg tervezni tud. Mikor már az sincs meg, akkor…
Az élet olyan, mint a mellény: ha rosszul gombolta az ember, hiába keresi rajta a hibát. Ki kell gombolni végig az egészet, és kezdeni elölről.
Az ember önmagában képtelen arra, hogy maradandóvá tegye az élet szépségeit. Hogy megfogja és kiértékelje azt, ami az életben szép, jó, kellemes és megnyugtató. Nem mintha nem látná meg. Meglátja, csakhogy nincs mit kezdjen vele. Nem leli meg a helyes szemszöget, ahogyan nézni kellene. Valahogy így. Mint ahogy nem tudunk örvendeni az örömnek sem, ha nincs akinek elmondjuk. Megkeseredik az öröm az ember szájában, ha sokáig ott ül és nem tud kijönni. Ugyanígy fonnyad el az élet szépsége is, ha az ember egymagában van vele. Legalább két ember együttes érzése kell ahhoz, hogy a szép szép legyen, s az öröm öröm.
