Nem állítom, hogy 60 évesen mindent tudok, mindenre van válaszom, és úgy érzem, még mindig messze állok attól, hogy kiforrott egyéniség legyek. Igaz, 40 évesen még csecsemőnek éreztem magam! Ahhoz képest sokat fejlődtem.
Ha külön-külön felismered változatlan alaprétegedet: időtlen-határtalan lényedet, melyben az örök mérték rejlik; s ennek időbeli, véges ruháját: sok-tagozatú egyéniségedet, melyben az esetenkénti igények rejlenek: módodban van, hogy az örök lényed s nem a folyton-változó egyéniséged vezessen.
Engem sem a gólya költött!
Nagy dolgokra születtem:
Jártam egykor, mint akárki,
Négykézláb,
S vagyok mostan, mint sokan nem
Ép-kézláb.
A stílus viselkedésmód, a választásaink, a lemondásaink tükröződnek benne: eldöntjük, hogy milyenek ne legyünk.
Az vagyok, aki vagyok, és ugye, milyen csodálatos ez az este egy gyerekgyilkos feldarabolásához?
Ítéljen mindenki a saját véleménye szerint, saját olvasmányai alapján, de ne azok után, amiket mások mondanak neki.
A nagy szellemek mindig is ellenkezést váltottak ki a középszerű elmékből. A középszerű elme ugyanis képtelen megérteni azt, aki nem hajlandó vakon meghajolni a konvencionális előítéletek előtt, hanem bátran és őszintén kimondja a saját véleményét.
Csakis a tudat mivolta maradandó és tartós, és csakis az egyéniség működik
folytonosan, állandóan és többé-kevésbé minden pillanatban: minden más csak időszerű, alkalomhoz kötött, múló és a mellett cserének és változásnak van alávetve.
Akinek emberek közt kell élnie, nem szabad semmiféle egyéniséget feltétlenül elvetnie, még a legrosszabbat, legnyomorultabbat vagy legnevetségesebbet sem. Tekintse inkább úgy, mint valami változhatatlant, amelynek örök és metafizikai elv a szülője. És a legrosszabb esetben azt kell mondja: „lenni kell ilyen furáknak is”. Ha másképp cselekszik, igazságtalan lesz és élethalálharcra ingerli a másikat. Az ember ugyanis nem bírja megváltoztatni egyéniségét, vagyis erkölcsi jellemét, megismerő erejét, vérmérsékletét, arckifejezését stb. Ha tehát valakinek lényét elítéljük, az illetőnek nem marad más hátra, minthogy bennünk halálos ellenségét lássa: mert életre való jogát csupán azzal a feltétellel akarjuk elismerni, hogy másmilyenné váljék benne az, ami megmásíthatatlan.
Nem akartam olyan lenni, mint a többiek. Oké, talán egy kicsit. Meg akartam tanulni, hogyan kommunikáljak velük. Leginkább a saját törvényeimet követtem ezután is, ez biztonságot adott. Hányszor láttam már, hogy külvárosi srácok egyszer csak úgy kezdenek viselkedni, mintha a felső tízezerhez tartoznának. Szánalmas volt látni, ahogy igyekeznek. Én az ellenkezője voltam. Még keményebben nyomtam. Ahelyett, hogy azt mondtam volna, hogy csak húsz koronám van, azt mondtam, hogy semmim nincs. Nagyon vagánynak éreztem. „Nincs egy vasam se!” Más voltam, mint ők.
A világ tele van ilyen kapzsi és haszonleső emberekkel, így aztán annak a ritka egyéniségnek, aki önzetlenül akar másokon segíteni, óriási előnye van: alig akadnak versenytársai.
Testünk nem tárgy, hanem mi magunk vagyunk. Testünk személyiségünk megtestesítője.
Nyilván mindenki
különc a maga módján
de annak érdekében
hogy az ember
normálisnak tűnjön a világ
szemében
legyőzi ezt a különcséget
és így lerombolja
azt, amire hivatott.
Mindenki attól különleges, ami miatt különbözünk.
A külsőm utánozható. Bármely nő nézhet ki úgy, mint Audrey Hepburn, csak fel kell fognia a haját, nagy napszemüvegeket és kis ujjatlan ruhákat kell felvennie.
Miért kellene váltani? Mindenkinek megvan a maga stílusa, és ha ezt az ember megtalálta, igenis, ragaszkodjon hozzá.
Egy igazi hős nem keresi az elismerést, harcol az igaz ügyért, pusztán azért, mert ilyen a természete.