A bölcsek szerint csak az őrültek rohannak a végzetükbe,
De én megállíthatatlanul beléd szerettem.
A szabadság csak egy másik szó arra, amikor nincs semmi vesztenivalód.
Milyen jó nekem, süt a nap és langyos a levegő,
Igen, jó nekem, ez a hangulat a megfelelő,
Hogy nézzem, ne csak lássam, merre tévedek el,
Hozhat bármit az élet, engem nem érdekel.
Csak egy kincsem van, a szabadság –
Vállalom a kalandját.
Csak megyek ide-oda, ahogy visz a világ –
Nem tűröm a kalitkát.
Kinek semmije nincs, mindent megtenne már,
nincs zár és nincs határ.
Túl a sok-sok álmon,
Lázadó, könyörtelen harcon,
Sorsom tisztán látom:
Amíg létezem, a magam útját járom.
A világot megváltani nem tudom,
De nem hagyom, hogy a világ változtasson rajtam.
Hogy száll az ember,
ha földre rántja önmagát?
És hogy lesz szabad,
ha a saját árnyát sosem lépi át?
Döntened kell, mi a fontosabb,
Megnyisd, vagy őrizd önmagad.
Csak félig él, aki nem szabad,
A rabok szíve megszakad.
Szabadon élek, szabadon érzek,
A szívemnek nincs akadály,
Csak hagyom, hogy égjen
És vigyen a vérem, mert szabadon semmi se fáj.
Aki a hallgatásom nem érti, az a beszédemet sem.
Képzeld csak: nincsen ország
Ne mondd, hogy „nem hiszem”
Nincs miért ölni-halni
Még a vallásért sem
Képzeld csak: minden ember
békében együtt él.
A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene.
Lehet élni száztíz évig, de mindez mit ér?
Mi csak addig élünk, míg a rockzene él.
Ennyi az életünk, vagy lehetne több?
Ha hiányzunk, várj, és mi újra jövünk.
Nekem büntetés a csend, nekem emberfeletti kín,
Ha nem szól a hangfal, ha csendes már a rím.
A zene szült engem s a nemzedékem.
A zene az utolsó menedékem.
Tudom, hogy egyszer a zene öl meg.
Zenével adjanak vissza a földnek!
Minden bűnre van bocsánat
Felhőket oszlat a fény
Ne lásd a fehéret feketén
Mindig van remény.
Két karod ad szárnyakat nekem,
Te hittél bennem, mikor nem hitt senki sem,
És ha gyönge volt a szél, te magasra emeltél,
Csak én tudom, hogy mennyire szerettél.