Manapság szoktak szuperérzékeny gyerekekről is beszélni, akiknek nagyon nehéz beilleszkedniük, akik sokat sírnak (esetleg az iskolai WC-be zárkózva), még akkor is, ha konkrét bántás nem éri őket, csak esetleg úgy érzik, hogy valaki hűvösen nézett rájuk, nem annyira barátságosan köszönt nekik. Ez nem patológia, hanem szintén alkati kérdés. (…) A szuperérzékenyek ugyanis rendkívül értelmes, kreatív személyiségek – részben éppen abból fakadóan, hogy olyan idegrendszerrel születnek, amely arra indítja őket, hogy egy adott szituációban minden apró részletet megfigyeljenek, és ezt az információhalmazt alaposan feldolgozzák, mielőtt cselekszenek.
A művészet az, ami valamiféle valóságot fejez ki. A művész képes arra, hogy benyúljon valamely, számunkra megközelíthetetlen világba (…), megragadjon valamit, azt ki is hozza onnan, és úgy tudja kifejezni, hogy én, a hallgató, olvasó, néző is megérezzem, hogy miről van szó.
Nem az teljesít majd igazán jól a „kemény, versengő, taposó” felnőttéletben, akit már gyerekkorában is „kemény, versengő, taposó” körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg. Az fogja jól bírni az élet megpróbáltatásait és az lesz eredményes, aki gyerekkorában jól érezhette magát a bőrében, érzelmi biztonságban nevelkedett, önbizalmát megerősítették, nem hagyva, hogy a külvilág (esetleg az iskola) tévesen értelmezett fölösleges követelményekkel túl korán megtörje. Akit megvédtek a külvilággal, igen, ha kell, az iskolával szemben is.
Aki jól szeret, az megismer és elfogad – saját világát kitágítja a másik felé.
Ha az ember szeret, látja azt, amiben őszintén gyönyörködni tud. Akkor is, ha a felszíni tulajdonságok esetleg nem tűnnek vonzónak. Szeressünk mögé! Szeressünk fölé! Ott mindig van valami, ami nagyrabecsülésünkre és csodálatunkra méltó.
A gyerekek individuálisak, és erre abszolút nincs felkészülve a mai pedagógia. Holott csakis erre kellene hogy felkészülve legyen! Minden gyerek más, mindegyik mást tud, másban jó – és ezt el kéne ismerni.
Ha azt gondoljuk, a titkolózással vagy a hazudozással valamitől is megkímélhetjük a gyerekünket: tévedünk. A velünk élő gyerek mindazt „tudja”, amit mi tudunk, ha nem is fogalmilag, de érzésben, feszültségben, sőt: képzetáramlásban! Ráadásul, mivel fogalma sincs, mit érez, mitől feszült, miért jut eszébe mindaz, ami eszébe jut, ez az állapot egyértelműen a kárára van. Csakis a nyíltság, a valódi élethelyzet felvállalása tanácsolható a kezdet kezdetétől, annak minden nehézségével együtt.
A pénz és a drága cucc annál fontosabb, minél nagyobb az úgynevezett érzelmi nélkülözés vagy érzelmi depriváció. Ha csak a 37 500 forintos sportcipő „jó”, és a gyerek kétségbeesetten-erőszakosan tiltakozik a 6900 forintos ellen, akkor gyanakodhatunk, hogy valami baj van ezen a téren. Ilyenkor a tárgyak világa, a fogyasztás vigasztaló-szórakoztató (helyettesítő) szerepet játszik, és persze mindig csak pillanatnyilag hatékony, hiszen az igény, ami megbújik mögötte, ezen a módon kielégíthetetlen!
Csak a jó minőségű tanár lehet mesterré, csak az a tanár, aki maga is élvezi, amit csinál, akinek a számára a tanítás, az együttlét a gyerekekkel, a világra való rácsodálkozás élmény és öröm. Aki nem a biztos, egyetlen válaszokat tudja, hanem akit a bizonytalan sokféleség csábít állandó továbbkutatásra.
A szülőknek egy dolguk van: az elképzelhető legnagyobb pozitív elfogultsággal kell a saját gyerekükre tekinteniük. Az lát jól, aki szeret!
Sajnos ma már a közönségnek is elveszett az a belső érzéke, hogy átadja magát egy meg nem tagadható folyamatnak, mert „érteni” akarja, amit látott, zavarja, ha nem tudja, mit és miért kellene élveznie. És ez az élet más területeire is igaz: mindent „érteni” akarunk, mert elveszítettük a kapcsolatot a valóság mélyebb tartalmaival, és azt hisszük, hogy intellektuális magyarázatok által kerülünk majd közelebb ezekhez.
Miért kellett a jövendő államférfiaknak éneket, zenét és táncot tanulniuk? Azért, mert akkor még tudták, hogy ezek kapcsolati formák a transzcendenciával. A tánc, az ének, a zene kapcsolatot teremt a világ harmóniáival, és valamiféle rezonanciát hoz létre bennünk.
Amikor a Római Birodalom hanyatlásának idején kialakult a császárság, akkor őrültebbnél őrültebb császárok léptek trónra, és minden a széthullás irányába tartott. A világban mintha ma is egy hasonló folyamat zajlana: a tömegtársadalom, a diktatúrák felé hajlás, a gazdasági zavarok – és így tovább. Ám ha mindez így is van és így is lesz, akkor sem javasolnám, hogy a gyereket arra készítsük fel, hogy egy megfelelően kussoló alattvaló legyen belőle.
Ha egy két-három éves gyerek nem tűri el, hogy bárki hozzányúljon akár ahhoz a játékához is, amivel éppen nem játszik, ez nem azt jelzi előre, hogy irigy, gonosz, egoista, másokat letaposó kis szörnyeteg lesz majd belőle, hanem teljesen normálisan, az életkorának megfelelően – a most kialakuló énhatárok védelmének megfelelően – viselkedik.
A személyiség, az egyéni lélek, amiről – az atmanról – az indiaiak úgy tartották, hogy átok és teher, és a legfőbb cél, hogy visszaolvadjunk a világlélekbe, a brahmanba. Bizony változnak az idők és a célkitűzések.
De jó volna, ha tudnánk megint játszani a karácsonyfa alatt és körül, gyerekeinkkel és egymással, mert a játék arra tanítana, hogy ne vegyük olyan komolyan azt, amit nap mint nap öngyötrően komolyan veszünk. Karriert, pénzt, a külvilág ítéletét.
A szabadság vágya és ismerete velünk születik, minden új generáció megpróbálja – megpróbálhatja – kiküzdeni magának. Elfojtásához az emberi természetet kellene megváltoztatni.
A bölcs felismeri a leghevesebb tevékenységben a legnagyobb tétlenséget (…), és a legnagyobb tétlenségben a leghevesebb tevékenységet.
A gyerek ne felnőtté válni siessen (…), és az öreg ne visszafiatalodni akarjon.
Nincs működő demokrácia a jogok folyamatos érvényesítése – és az ehhez való feltételek mindig újra való megteremtése – nélkül.