1932. január 5. - 2016. február 19.
olasz író, szemiotikus, irodalomkritikus és filozófus
A szépséget három dolog együttesen hozza létre: először is a teljesség, vagyis a tökély, s ezért ítélünk rútnak mindent, ami befejezetlen; azután a megfelelő arányosság, vagyis az összhang; végezetül pedig a világosság és a fény, s ez az oka annak, hogy a tiszta színű dolgokat szépnek mondjuk.
Sose bízz az emberi nemet megújító eszmékben, ha kúriák és fejedelmi udvarok hirdetik őket!
A nappali alvás olyan, mint a paráznaság vétke: minél kiadósabb, annál több kéne belőle, s az ember mégis boldogtalan, egyszerre jóllakott is meg éhes is.
A könyvnek az a jó, ha olvassák. A könyv olyan jelekből áll, amelyek további jelekről szólnak, azok a jelek pedig a dolgokról beszélnek. Ha szem nem olvassa, a könyv jeleiből nem lesznek fogalmak, vagyis a könyv néma.
Az igazság ereje olyan, hogy szétárad, mint a jóság. És dicsértessék a mi Jézus Krisztus urunk szent neve, amiért erre a nagyszerű fölfedezésre jutottam.
Attól, hogy az embernek véleménye van, nem biztos, hogy eredeti is az a vélemény.
Ha az ember könyveket ír és újságok munkatársa, gyakran kérnek tőle interjút. Tulajdonképpen fura dolog ez, hiszen nem világos, hogy akinek számos alkalma van rá, hogy kifejtse, mit gondol, az miért kéne, hogy ugyanazt még egyszer kifejtse. Interjút csak olyan emberektől – orvosoktól, politikusoktól, színésznőktől, rúdugróktól, fakíroktól, bíróktól vagy vádlottaktól – kellene kérni, akiknek foglalkozásukból következően nincs lehetőségük nyomtatásban kifejteni a gondolataikat.
Az összeesküvés-szindróma egyfajta társadalmi betegség: sokan képtelenek elfogadni a megtörtént esetek triviális magyarázatait, inkább valami okkult hatalom kezét látják a dolgok mélyén, és hát ezzel a felelősségek elől is remekül el lehet menekülni: nem, ez nem a mi hibánk, hanem a tudodkié. Hát így megy ez.
Reszkess a prófétáktól és mindazoktól, akik készek meghalni az igazságért, mert az ilyenek rendesen nagyon sokakat magukkal együtt, sőt gyakran maguk előtt s néha maguk helyett is belerántanak a halálba.
A lúzerek, akárcsak az autodidakták, mindig sokkal többet tudnak, mint a győztesek: aki győzni akar, az ne totojázzon a mindentudással, elég, ha egyvalamit tud, a műveltség a lúzerek fényűzése. Az tud többet, akinek nem mennek jól a dolgai.
A könyvek nem ritkán a könyvekről szólnak: olyan, mintha egymás között beszélgetnének. Ennek fényében a könyvtár számomra mindennél izgatóbb volt. A hosszú, évszázados mormogás színhelye, egy felfoghatatlan dialógus az írótáblák között, egy élő dolog, az erő tartálya, amit nem uralhat emberi ész, a titkoknak számtalan elme által épített kincstára, mely túléli alkotóit és közvetítőit.
Szeretni annyit tesz, mint ráébredni arra, hogy két lélek egymásért teremtődött; ennélfogva annak, amelyik észreveszi, hogy a másik mit sem érez iránta, nem marad más, csak a halál.
Ahhoz, hogy belássuk: a körülöttünk levők (mind az ötmilliárdan) hülyék, kifinomult és ravasz munkára van szükség. Ész és kitartás kell hozzá. Ne kapkodjunk. Szép lassan, de biztosan jussunk el a derűs meghalásig. De még előző nap is gondoljuk azt, hogy van egyvalaki, akit szeretünk és csodálunk, és aki nem hülye. Érteni kell a módját, hogy csakis a megfelelő pillanatban (egy perccel se előbb) ismerjük fel, hogy ő is hülye, úgy bizony. És csak ekkor halhatunk meg.
A könyvek mindig további könyvekről beszélnek, és minden történet egyszer már elmesélt történetet mesél el.
A távollét olyan a szerelemnek, mint a szél a tűznek: a kicsit eloltja, a nagyot még nagyobbra lobbantja.
