A világon mindenkink joga van két nagy hazugsághoz. Az egyik jogos hazugság, hogy másnak mutassák magukat a környezetük, vagy az egész világ előtt, mint amilyenek valójában. A másik jogos hazugság, hogy másnak lássák önmagukat, mint amilyenek valójában.
Ha nincs bekapcsolva az eszem, még mindig nem tudom felfogni, hogy a mama hat éve halott és a papa is. Az eszem tudja, hogy mind a ketten meghaltak, de a lelkem, vagyis az idegrendszerem, amely talán ugyanolyan bonyolult, mint a többi emberé, nem hiszi el, hogy nincs már a mama sem és a papa sem.
Üzletasszony vagyok, azaz nagyon elfoglalt ember, aki sok mindent megszerezhet magának, csak időt nem vehet sehol, elegendő időt vagy legalább valamivel többet annál, amennyivel rendelkezem.
A boldogság nem erkölcstelen, tehát csak jó. Na: ha a boldogság hizlal, akkor én most percről percre kövérebb vagyok. Ez a szó, hogy boldogság, ki van irtva egy normális teenager szótárából… Igenis, miért ne lehetne olyan, hogy én boldog vagyok? Boldog ezen az unalmas világon. Miért ne lehetne nekem boldogságom és épp pont ilyen boldogságom, amilyen van? Amilyennel sohasem voltam túlterhelve.
Amíg az ember alszik, nem figyelhet oda, hogy elnyomja a jobbik énjét. Alvás közben elszabadul a jobbik énünk, és agyongyötör bennünket a szemétségeinkért.
Aki nem tud újrakezdeni – meghalt. Ha a fa nem tud az évgyűrűk mellé újat növeszteni – vége az életének…
Nem magányos emberek ünnepe a karácsony. Az egyetlen ünnep, amikor együtt kell lennie minden családnak.
Hagytuk játszani egymással a szájainkat, mint normális felnőttek a gyerekeket, és örültünk, hiszen a normális felnőttek is örülnek, ha a gyerekek olyan jól játszanak, hogy közben minden másról megfeledkeznek.
Mintha mindenütt, ahol érintettem, átlüktetett volna a szíve a bőrén. Imbolygott körülöttünk a tér, hiszen nem mi imbolyogtunk benne. Mozdulatlanul, egymás szorításába nyűgözve álltunk. Szelídítgette a két gyöngéd ajkával a szájam, kényeztessem én is az enyémmel az övét.
Meg kellett csókolnom, fejfájós kényszert éreztem, hogy megcsókoljam. Ügyetlen volt a szája, forró és engedelmes. Fogvacogva próbált visszacsókolni, de a kezének már másik erő parancsolt, szabadulni akart a karomból.
– Te mikor szerettél belém? (…)
– Amikor nem tudtam, melyik a te szád és melyik az enyém.
Olyan jó a szája, és olyan sima, hogy az olyan helyébe akkor se tudnék egy igazi és valódi jelzőt behelyettesíteni, ha végigolvasnám az egész szinonimaszótárt, amit délelőtt leltároztunk Aba Sámuellal. Mert nincsen olyan szó, amelyik igazi volna Tamara szájára. Mert akik a jelzőket kitalálták a nyelvfejlődésben, amivel Makrai rosszkedvében szokott gyötörni bennünket, azok a jelzőgyárosok nem tudhatták, és senki se tudhatja, csak én, hogy milyen a szája (Tamaráé). Meg még én se tudom (megfogalmazva), csak a szájam tudja (kísérletileg).
Lehet, hogy a béke azzal kezdődik, hogy az emberek újra tisztelni kezdik a halált?
Megesik néha, hogy otthonról a komor ábrázatomat hozom magammal. Merő szórakozottságból. Idebent aztán előbb-utóbb figyelmeztetnek, hogy ideje maszkot cserélnem. Az ilyen súlyos egyéniségektől, mint amilyen én is vagyok, elvárják a rendszeres és egyenletes derűt. A permanens jó kedélyt.
Én nem akarok féltékeny lenni, mert a féltékenység állatian ókori stílus. Vagyis: vagy bízik az egyik ember a másikban, vagy nem.
Ne becsüld túl a korosztályodat. Amióta világ a világ, sohasem voltak még ennyire infantilisek benne a tinédzserek, mint ebben a mi elektronikus korunkban. Panaszkodtok, jajgattok, sírtok, hogy egyéniségek akartok lenni, de csak csordában tudtok létezni.
Ha egy nőn csak bizonyos részleteket lehet dicsérni, például, hogy szép a haja, vagy gyönyörű a lába, az annyit jelent, hogy jaj de kár, hogy egészben nem gyönyörű.
A hazugság olyan, mint a rák. Elég egyetlenegy sejt, ami a hazugságtól rákos, és visszatarthatatlanul szétlappang lassan-lassan a szervezetben a rohadás. A szerelemben pedig a hazugság a rohadás. A visszafordíthatatlan.