New Yorkban a leggazdagabb emberek a felhőkarcolók legfelső emeleteit lakják, pálmakerttel a tetőn, messze magasan az utca és az emberek feje fölött. Onnan a magasból nem szürke és nem fullasztó, nem poros és nem szemetes az utca, nem izzadt és agyonhajszolt mob a rengeteg ember, hanem a felhőkarcoló tetejének távlatából érdekes látvány, megunhatatlan mozi az egész kép, ami odalent lüktet. Ezért kell emeleten élni, minél magasabban. A távolság megszépít, eltünteti az esztétikumot sértő részleteket, megóvja az embert attól, hogy kiábránduljon a világból.
A boldogság nem erkölcstelen, tehát csak jó. Na: ha a boldogság hizlal, akkor én most percről percre kövérebb vagyok. Ez a szó, hogy boldogság, ki van irtva egy normális teenager szótárából… Igenis, miért ne lehetne olyan, hogy én boldog vagyok? Boldog ezen az unalmas világon. Miért ne lehetne nekem boldogságom és épp pont ilyen boldogságom, amilyen van? Amilyennel sohasem voltam túlterhelve.
Olyan jó a szája, és olyan sima, hogy az olyan helyébe akkor se tudnék egy igazi és valódi jelzőt behelyettesíteni, ha végigolvasnám az egész szinonimaszótárt, amit délelőtt leltároztunk Aba Sámuellal. Mert nincsen olyan szó, amelyik igazi volna Tamara szájára. Mert akik a jelzőket kitalálták a nyelvfejlődésben, amivel Makrai rosszkedvében szokott gyötörni bennünket, azok a jelzőgyárosok nem tudhatták, és senki se tudhatja, csak én, hogy milyen a szája (Tamaráé). Meg még én se tudom (megfogalmazva), csak a szájam tudja (kísérletileg).