A világon mindenkink joga van két nagy hazugsághoz. Az egyik jogos hazugság, hogy másnak mutassák magukat a környezetük, vagy az egész világ előtt, mint amilyenek valójában. A másik jogos hazugság, hogy másnak lássák önmagukat, mint amilyenek valójában.

Ha nincs bekapcsolva az eszem, még mindig nem tudom felfogni, hogy a mama hat éve halott és a papa is. Az eszem tudja, hogy mind a ketten meghaltak, de a lelkem, vagyis az idegrendszerem, amely talán ugyanolyan bonyolult, mint a többi emberé, nem hiszi el, hogy nincs már a mama sem és a papa sem.

Üzletasszony vagyok, azaz nagyon elfoglalt ember, aki sok mindent megszerezhet magának, csak időt nem vehet sehol, elegendő időt vagy legalább valamivel többet annál, amennyivel rendelkezem.

A boldogság nem erkölcstelen, tehát csak jó. Na: ha a boldogság hizlal, akkor én most percről percre kövérebb vagyok. Ez a szó, hogy boldogság, ki van irtva egy normális teenager szótárából… Igenis, miért ne lehetne olyan, hogy én boldog vagyok? Boldog ezen az unalmas világon. Miért ne lehetne nekem boldogságom és épp pont ilyen boldogságom, amilyen van? Amilyennel sohasem voltam túlterhelve.

Hagytuk játszani egymással a szájainkat, mint normális felnőttek a gyerekeket, és örültünk, hiszen a normális felnőttek is örülnek, ha a gyerekek olyan jól játszanak, hogy közben minden másról megfeledkeznek.

Mintha mindenütt, ahol érintettem, átlüktetett volna a szíve a bőrén. Imbolygott körülöttünk a tér, hiszen nem mi imbolyogtunk benne. Mozdulatlanul, egymás szorításába nyűgözve álltunk. Szelídítgette a két gyöngéd ajkával a szájam, kényeztessem én is az enyémmel az övét.

Meg kellett csókolnom, fejfájós kényszert éreztem, hogy megcsókoljam. Ügyetlen volt a szája, forró és engedelmes. Fogvacogva próbált visszacsókolni, de a kezének már másik erő parancsolt, szabadulni akart a karomból.