Amire nem lesz saját szavad: elpártol tőled, hiába mondja bárki, hogy a tulajdonod.
Sütő András
1927. június 17. - 2006. szeptember 30.
erdélyi magyar író
Az ember pusztul, mert nem felejt. A feledékenyek megmaradnak, de füstre tehetik az életüket.
Míg egy népnek titkai vannak: véglegesen nincs meghódítva.
A megfélemlített nyelv egy idő után a hazugság áldozataként is elparentálható: meg kell halnia, mert nem volt bátorsága az igazat mondani. A nyelvnek, szegénynek? A hordozóinak inkább.
Az idő, ez a drága anyag, amiből az életünk készül, olcsón és ömlesztve kerül itt forgalomba.
Menjünk együtt a sötétben, mert ha sor kerül ránk, úgyis egyedül halunk meg.
Isten haragos szándékát el nem lophatta senki sem.
Egy megtagadott anyanyelv a kitagadójával múlik el végleg.
A diákélettel együtt a múltunkat is elfelejtettük. A jövő tartotta fogva minden gondolatunkat.
Nyelvhasználat! Mikor szivároghatott be emberi fogalmaink közé ez a teljességgel abszurdnak tetsző – s mégis elevenbe vágó – kifejezés? Kinek jutna eszébe például akármifajta szabályozási joggal azt mondani: kézhasználat, lábhasználat, fülhasználat, tüdőhasználat? Tisztázása máskorra marad. Más korra talán?
Ha akármilyen oknál fogva egy nyelv félelemmel fertőződik meg: életritmusa lelassul, önvédelmi ereje megfogyatkozik. Testét ellepik az idegen szavak, saját szósejtjei ellanyhulnak a szaporodásban. Látása romlik, sorvadásnak indul tehát csodás képessége:a láttatásé is. Amire hajdan seregnyi szinonimája volt, senyvedten már alig talál kifejezést. Közlései ezért szegényesek, pontatlanok, egy idő után éppenséggel hamisak is.
Vonatok vagyunk, melyeknek az eleje fel van virágozva; zakatolunk gyorsan be az állomásra, aztán a halálba és a szerelembe.
Nem igaz, hogy a szobrok hallgatnak: épp beszédes természetük miatt kerülnek a közterekre.
Azért vagyunk a világon, hogy a szavainknak valahol helyet teremtsünk benne.
Figyelmünket a szavak lélekvándorlására vessük.
Önmagát becsüli meg minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi: a világ nem vele kezdődött.
A nyugalomhoz az kell: tudja az ember, hányadán áll a világgal.
A történelem, bármennyire is a tömegek műve, egy-egy kiemelkedő személyiség karján sétál be az emlékezet házába.
Bár az írás és az igazság édestestvérek: gyakran mégis külön utakon tévelyegnek.
Addig élünk, amíg módunkban áll visszafelé tekinteni.
Mások ezeket keresték még



