Szerintem azok nem nagyon tudnak írni és előadni, akik nem éltek meg dolgokat. Az igazi üzenetek a megélt dolgokból születnek. Persze, fikciók is vannak, de a velős mondatokat a valóság szüli.
Szeretek örömet szerezni olyan embereknek, akiken látom, hogy küzdenek, mindent megtesznek, csak nincs lehetőségük változtatni, mert idősek, betegek, vagy egyszerűen csak olyanok a körülményeik, hogy bilincsként hatnak.
Nem szeretem a keserűséget, azt a monoton beletörődést, amikor az emberek vállán ott ül a bánat és nem mozdul. A meggyötörtségtől, a reménytelenségtől menekülök, mert azt érzem, hogy az tényleg olyan, mint egy vírus, átragad a másikra.
Én nem a meg nem értett művész akartam lenni, hanem az, akinek van közönsége, aki tud adni, összhangban van önmagával.
Megtanultam, mi áll nekem jól. Szerették azt a hangomat hallani, amelyik recseg, ropog, de 29 dalt úgy elénekelni nem lehet. Ma már tudom, hogy nem kell minden dalban leüvöltenem a csillagokat, nem kell állandóan bizonyítanom, hogy azt is ki tudom énekelni.
Céljaim, terveim vannak, és rendben, fegyelemmel szeretem megvalósítani ezeket. Engem nem lehet megállítani, ha elindulok.
Kamaszként Taizében voltam egy keresztény táborban. A búcsúestén a tábort vezető atya odalépett hozzám, és megáldott. Mintha akkor egy üvegbúra szétrobbant volna körülöttem, abban a pillanatban minden megváltozott. Szeretem azt gondolni, hogy azóta tudok jót alkotni, azóta lettem én sikeres ember. Egyszer egy nehéz helyzetben megismétlődött ugyanez, egy pap odalépett hozzám, és megáldott. Mintha odafönt tudnák, mikor fogy el a munícióm.
Ha valamilyen bánatom van, akkor mindig egy horvát énekes dalait hallgatom, segítenek sírni, vagy másképp könnyítenek a lelkemen. Kellenek ilyen kapaszkodók, kell zenei aláfestés az életünknek.
Sokszor leülök gondolkozni azon, csinálok-e bármi értelmeset azon kívül, hogy muzsikálok és énekelgetek, és általában ilyenkor van az, hogy egyszer csak kapok egy levelet valakitől, amiben leírja, hogy a dalaim hogyan segítették át egy nehéz életfázison.
Az első és legfontosabb: maradandót alkotni. Ez egészen régóta ott van a fejemben. Aztán rájöttem arra, hogy ez tiszta hülyeség, mert egyszer úgyis vége mindennek és egyáltalán nem fogom tudni, alkottam-e maradandót vagy nem. Úgyhogy csak jót kellene alkotni. Olyat, ami akár egy pillanatnyi örömet tud okozni másoknak.
Mennyire vagyok elégedett magammal? Nyilván ne legyél sose nagyon elégedett, mert az se jó, de azért néha meg kell veregetnünk a vállunkat.
Rengeteget tanulok, nagyon komoly elvárás magammal szemben, hogy a zenészségről mint szakmáról minél többet megtudjak. Énektanárhoz járok, hangszerekkel próbálkozom, igyekszem fejleszteni magam.
Mindig is tudtam, hogy honnan és hová tartok, és még mindig vannak olyan magasságok, amiket nem tapasztaltam.
Nagyon megtisztelő és jólesik, ha az ember kap egy-egy díjat, és persze ha a közönség szavaz ezekről a díjakról, az mindig még értékesebb, de számomra a siker egy picit összetettebb. Nekem sokat számít, hogy hányan vannak a koncerteken, hogy amikor kitartom a mikrofont, éneklik-e a dalaimat az emberek. Abban a világban, amiben élek, az a cél, hogy a zenét eljuttassuk az emberekhez, nekem az a fontos, hogy eljut-e hozzájuk és mond-e nekik bármit mindaz, amit megalkottam
Kitartó vagyok és fáradhatatlan. Egy határozott, lojális és együttérző ember.
Sokszor tényleg csak az is elég, ha valaki rád nyitja az ajtót, s azt érzed: odafigyelnek rád.
Nekem kell az, hogy mindig legyen kihívás, mindig legyen egy új cél, és akkor viszont teljes gőzzel tudom csinálni. Ha nincs cél, nem vagyok én sem.
Minden előadóművésznek ez valahol dolga: utat kell mutatni, sőt, segíteni kell utat adni a hozzánk hasonlónak.
Az meg kitépte egyben a szívem,
aztán eldobta messzire innen,
én meg reszkettem, semmit se tudtam,
Ő meg ott állt mellettem.
Feszül a csend, ma is hazakísért,
ül az ágyamon.
Lebben a függöny, játszik a fény
a vállamon.
Ide csak állni jár az idő, vagy meg sem
érkezik.
Ó hogy várlak, csak várlak,
miért nem vagy itt?