Bizonyára nem tudod, hogy a hűtlen barátoknak külön bugyor van fenntartva a pokolban.
Egyrészt micsoda ostoba szokás az embereknek azzal foglalkoznia, hogy egy vadidegen mit gondolhat róla… Ezt valahogy mi, magyarok, hozzuk a zsigereinkben.
Sokszor rossz, hogy nem tudhatjuk, mi vár ránk, és azt kívánjuk, bárcsak ismerhetnénk a jövőt. De ez ostobaság! Ha mindent tudnánk, egyszerűen elviselhetetlen lenne az élet. Nem tehetünk semmit, jön, aminek jönnie kell.
Mélyen hitte, hogy felesleges előre félni, mert azzal semmit sem lehet megakadályozni, csak elveszíteni az adott pillanat örömét.
– Mit is mondott anyukád?
– Hogy kiszáradt kútból nem lehet vizet húzni.
Anyám szerint a boldogság is elhatározás kérdése. Vannak emberek, akik elhatározzák, hogy a lehetőségeik között boldogok lesznek, és vannak olyanok, akik az irreális vágyaik által hajszolva olyan útra lépnek, ami csalódásokhoz vezet. Anyám ezt irányításnak nevezte, vagyis hogy az ember addig vegye át az irányítást az érzései fölött, amíg az érzései nem veszik át az irányítást fölötte, mert akkor minden elveszett. Ma már ezt a képességet önismeretnek neveznénk.
Az édesanyjuk azt mondta neki egyszer, hogy ha az ember jót akar tenni magával, ne hagyja, hogy olyan dolgokon aggódjon, amik még meg sem történtek.
A múlt csak azoknak fontosabb mindennél, akik már nem számolnak a jövőjükkel.
Ó, az ember nem születik gyanakvónak. Azt az életünk folyamán sajátítjuk el. A tanítómestereinket pedig úgy hívják, hogy csalódások.
– Edna, nekem nem az a gazdagság, ha mindenem megvan, hanem az, ha nem hiányzik semmi az életemből.
Mert bármennyire szeretnénk, a megbocsátás nem tudja megváltoztatni a múltat. A jövőt viszont igen.
Rendkívül magabiztosnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne vegye magára a rossz kritikát, mert a kéretlen, sokszor bántó, felületes véleményalkotás gátol a kibontakozásban. Viszont az új generációnak, a mostani huszon-, harminc-éveseknek, óriási szerepe lehet ennek a kegyetlen, beszólogató, kigúnyoló szokásnak a felszámolásában. Ha azt az energiát, amit mások lekicsinylő véleményezésére, bírálatára fordítanak, kreativitásra, tettekre és valaminek a létrehozására használják, virágzó paradicsomot fognak tudni teremteni. Tanácsolom, hogy legyenek elhivatottak, igényesek, tudást akarjanak szerezni, ne a semmi után futkossanak.
Azt tapasztaltam, hogy a legtöbb kreatív alkotó, aki rangot vívott ki magának a működési területein, alapjában véve mind fegyelmezett ember. A hírnév, gazdagság és siker mögött hihetetlen fegyelem húzódik meg.
Van az ember, és kész. Hogy milyen nemű és mire gerjed, az nem lényeg. A jelleme és a tettei számítanak. Más nem.
Ahogy Izrael sem azonos minden zsidó emberrel, Magyarország sem azonos azokkal, akikkel én szeretnék mindenáron kapcsolatot teremteni. Ugyanakkor ezek az emberek jelentik az én gyökereimet, nem a hortobágyi kilenclyukú híd. Azok, akikkel azonos értékrendet képviselek.
Az a közeg, amiben Magyarországon élni kellett, egy magamfajta ember számára megalázó. Nem értem például a négymillió nőt, hogy miért nem megy már ki az utcára ilyen abortusztörvény-módosítás után sem? Én nem vagyok nő, nem szültem, nincs méhem, de mint egy másik embert, mélységesen felháborít, ami történik. A melegeket sem értem: meddig tűrik még, hogy másod- meg harmadosztályú állampolgárok Magyarországon? Már az EU is kimondta, hogy demokrácia nélküli, autokrata, hibrid rezsimmé vált az ország, egész Európa tudja, hogy ott alázzák meg és vegzálják az embereket, ahol tudják! Én mint humanista művész teljes mértékben elfogadhatatlannak tartok bármiféle megkülönböztetést.
Az ismertség pozitív oldala, hogy mindenre van egy telefonszámod, és a nevedre sok ajtó kinyílik – persze nem törvénytelen dolgokra kell gondolni, csak apróságokra, mondjuk soron kívül mehetsz a fogorvosodhoz.
Ha elköltözöl egy idegen országba, huszonnégy óra leforgása alatt leszel senki, és nem nagyon kell képzelőerő, hogy be tudja lőni az ember: ez szar érzés.