Krasznahorkai László

Az anyanyelv valami megfejthetetlen beágyazódás egy nyelven át a létbe. Ez nem egy nyelv puszta tudását jelenti, hanem azt, hogy a világot mi az anyanyelven át a kontúrjaival, egy összefüggésrendszerrel együtt kapjuk. Bármilyen szinten sajátítsunk is el egy élő idegen nyelvet, annak se a mélysége, se a lényege nem vethető egybe azzal, ami az anyanyelvünk esetében eleve adva van.

A magyar nyelvet fantasztikusnak tartom. Olyan dolgokat lehet vele megcsinálni, amilyet semmilyen más nyelvvel nem tudnék, már amenniyre az ember ezt egyáltalán a sajátjáról, illetve bármilyen idegen nyelvről csak úgy kijelentheti. Ha nem lennék magyar, és választhatnék, valószínűleg akkor is a magyart választanám, mert ilyen törékeny és mesebeli nyelvről, mint a magyar, nem tudok. A fordítóim nem véletlenül panaszkodnak, s beszélnek kínokról: van egy homály a nyelvünkben, amely olyasmi, mintha mindegy volna, miről akarunk beszélni, a nyelvünk mindenképp arról beszél általunk, hogy valami kincs van fájón elrejtve valahol.

A nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza.