Amikor folyton ugyanazokhoz a gondolatokhoz térünk vissza azzal, hogy felidézzük a múltat és elemezgetjük, akkor ezek a gondolatok egy idő után tudat alatt futó, automatikus programként vésődnek be az agyunkba.
Amikor a tükörbe nézünk és látjuk a tükörképünket, akkor tudjuk, hogy ilyen a fizikai valóságunk. De vajon a valódi énünk, az egónk és a lelkünk milyennek látja önmagát? Az életünk az, ami az elménk, a tudatunk és valódi énünk tükörképe.
Ha le akarunk térni az életről való megszokott gondolkodásunk jól kitaposott ösvényéről, és új paradigmákat akarunk magunkévá tenni, az eleinte minden bizonnyal természetellenes érzés lesz. Őszintén szólva, erőfeszítés kell hozzá – ami nem kényelmes. Hogy miért? Mert ha változunk, már nem érezzük magunkat önmagunknak. Én tehát azt tartom géniusznak, aki kényelmetlenül érzi magát, de ezzel ki tud egyezni.
Valahol legbelül tudjuk, hogy az egyetlen terep, amelyen győzedelmeskednünk kell, az a saját korlátozott énképünk.
Mi az oka annak, hogy amikor két gyári munkás, aki 20 éve egymás mellett dolgozik, ugyanazon rákkeltő vegyi anyag hatásának van kitéve, az egyiknél megjelenik a rák, míg a másiknál nem? Biztosan működnie kell ebben a helyzetben a belső rend valamely elemének, amely felülírja azoknak a káros vegyi anyagoknak a folyamatos környezeti hatását, amelyekről tudjuk, hogy genetikai szövetmódosulást okoznak.
Amit választunk, az egy dolog, de hogy miért döntünk úgy, hogy így élünk, az már egy másik. Részben genetikai okokból döntünk úgy, hogy egy konkrét lelkiállapotba és hozzáállásba ragadva éljünk, részben pedig azért, mert az agyunk egy része (az a része, amelyet az ismétlődő gondolataink és reakcióink huzaloztak be) korlátozza a rálátásunkat a lehetőségeinkre. Mintha csak túszok lennénk egy eltérített repülőgépen – úgy érezzük, beszíjaztak minket az ülésbe –, amely egy nem önként választott cél felé száguld, és egyáltalán nem látjuk a rendelkezésünkre álló többi lehetőséget.
A funkcionális agyi képalkotó technológiára irányuló legújabb kutatás bebizonyította, hogy amikor az ember igazán fókuszál és koncentrál, az idővel, térrel és a test érzés / motoros / szenzoros érzékelésével társított agyi áramkörök szó szerint elhalkulnak.
Amikor tanulunk vagy tapasztalunk valami újat, az idegsejtek csapatokat képezve új kapcsolatokat létesítenek, és szó szerint átalakítanak minket.
A tudomány ma már tisztában van vele, hogy minden, ami fizikai (beleértve téged és engem is), csak egy hatalmas jéghegy csúcsa. A kérdés az, hogy mi ez a mező, amely az egészet összetartja, és mi hogyan kapcsolódunk hozzá.
Ha a külső védelmi rendszerünk túlórában dolgozik – amint túlélő üzemmódban mindig teszi –, a belső védelmi rendszerünk sem tud jól működni.
Megfelelően végzett mentális gyakorlás esetén az agy nem tesz különbséget a mentális vagy a fizikai erőfeszítés között.
Annak ellenére, hogy magát az energiát nem látjuk, az energia bizonyos frekvenciáinak fizikai jeleit néha mégis észleljük, mivel az atomok energiamezője fizikai tulajdonságokat képes létrehozni. Gondoljunk csak az infralámpára, amelyet melegítésre használnak.
Ha a figyelmünket vagy tudatunkat vagy elménket a lehetőségre fókuszáljuk, az energiánk is ide fog áramolni. Ennek eredményeképpen a figyelem vagy a megfigyelés révén hatást gyakorolunk az anyagra. A placebohatás nem kitaláció, hanem kvantumfizikai valóság.
A testünk valóban képes előállítani egy sor olyan biológiai vegyületet, amelyek gyógyhatással bírnak, megvédenek a fájdalomtól, segítik az alvást, erősítik az immunrendszert, jobb kedvre derítenek, vagy éppen szerelemre lobbantanak minket.
A jövő megjósolásának legjobb módja az, ha saját magunk teremtjük meg – és nem az ismertből, hanem az ismeretlenből.
Az emberi agy által egyetlen nap alatt generált idegi impulzusok száma meghaladja az egész bolygó összes mobiltelefonján létrejött elektromos impulzusok számát.
A kvantummezőn a szubatomi részecskék egymás mellett léteznek a lehetőségek végtelen halmazában. Ahhoz, hogy ez igaz legyen, a kvantumuniverzumnak egynél több idővonala kell hogy legyen: végtelen számú idővonallal kell rendelkeznie, amelyek egymás mellett léteznek, és fel van bennük halmozva az összes elképzelhető lehetőség. Valójában minden egyes tapasztalat – a múltban, jelenben és jövőben – legyen szó a legapróbb mikroorganizmusról vagy a világegyetem legfejlettebb kultúrájáról, minden abban a határtalan információs mezőben létezik, amelyet „kvantummezőnek” hívunk.
Amíg túlélő üzemmódban élünk és a stresszválasz szüntelenül be van kapcsolva, addig csupán három dologra tudunk odafigyelni: a fizikai testünkre (Jól vagyok?), a környezetünkre (Hol vagyok biztonságban?) és az időre (Meddig fenyeget még ez a veszély?). Amíg csupán erre a három dologra koncentrálunk, csökken a spiritualitásunk, az éberségünk és a tudatosságunk, mivel arra tanít minket, hogy magunkba forduljunk, illetve a testünkre és egyéb anyagi dolgokra koncentráljunk (például arra, hogy mi mindenünk van, hol lakunk, mennyi pénzünk van, és így tovább) a külvilágban tapasztalt egyéb problémák mellett. Ráadásul így az idő miatt is folyton szorongunk – állandóan a lehető legrosszabb jövőbeni forgatókönyvre készülünk traumatikus múltbeli élményeink alapján –, hiszen soha nincs elég időnk, és mindig minden annyi ideig tart.
Ha meg akarunk változtatni egy implicit vagy tudat alatti percepciót, akkor tudatosabbá és kevésbé tudatalanná kell válnunk. Valójában ki kell terjeszteni a figyelmünket életünk összes olyan területére, amelyekre korábban nem igazán fordítottunk figyelmet. Mi több, fel kell ébrednünk, meg kell változtatnunk az éberségünk szintjét, és tudatosítanunk kell mindent, aminek korábban nem voltunk tudatában.
Minél inkább elfogadjuk mindazt, amit belső állapotunk megváltoztatása érdekében teszünk, minél jobban hiszünk benne és minél inkább megadjuk neki magunkat, annál jobb eredményt remélhetünk tőle.