Ami ellen vehemensen tiltakozom: amikor az ember felsőbbrendűnek tartja magát az állatoknál.
Jane Goodall
21 idézet
1934. április 3. - 2025. október 1.
angol etológus, antropológus és primatológus, a csimpánzok szociális és családi életének legismertebb kutatója
Amint múlt az idő, úgy kerültem egyre közelebb az állatokhoz, a természethez, s ezáltal saját magamhoz is. Egyre inkább éreztem a harmóniát magam és a mindenhol jelenlevő szellemi hatalom között. Azoknak akik már tapasztalták azt az örömöt, amit a természettel kettesben töltött órák jelentenek, nem érdemes többet mondanom. Akik pedig még nem éltek át hasonlót, azoknak inkább nem is magyarázom, mert szavaim nem képesek visszaadni azt a szépséget, és szinte misztikus örökkévalóság-érzetet, ami oly váratlanul nyilall az ember szívébe.
Számomra az ember legsúlyosabb bűne a kegyetlenség. Ha elfogadjuk, hogy egy élőlénynek vannak érzései, amik között a fájdalom is szerepel, s ha ennek tudatában mégis szándékosan bántjuk őt, minden esetben bűnösök vagyunk. Legyen szó akár emberről, akár állatról, ha megtesszük, magunkat aljasítjuk le vele.
Milyen szomorú, hogy sokan azt gondolják, a tudomány és a vallás kölcsönösen kizárják egymást.
Ha végre ráébredünk a mezőgazdasági vegyszerek okozta kárra, soha többé nem ízlik igazán a szennyezett étel. Hiába mossuk meg alaposan a paradicsomot, vagy hámozzuk meg a barackot, nem fog jólesni. Valami tiszta és csodálatos szenvedett csorbát, valami, ami velünk született jogunk kéne, hogy legyen – teljes értékű táplálékot kapni a földtől.
Nevetségesen rövid ideig élnek azok a pulykák, amiket addig tömnek növekedési hormonokkal, hogy nem képesek sem rendesen állni, sem szaporodni. Mégis, amikor a családok hálaadáskor vagy karácsonykor körbeülik az asztalt, hányan adnak hálát gondolatban a pulykának, akinek a szenvedése árán készülhetett el az ünnepi vacsorájuk? A pulykák ott kísértő szelleme azonban valószínűleg szintén hálát ad – a haláláért, ami véget vetett szenvedésből álló életének.
Gondoljuk csak végig még egyszer! Az általunk kilélegzett szén-dioxid táplálja a növényeket, a növények által kibocsátott oxigén pedig éltet minket (és őket is)! Milyen bámulatosan tökéletes!
Amikor gyerekkoromban a Tarzanról szóló könyveket olvastam, imádtam az erdőt, amelyben fölnőtt, akárcsak magát a Dzsungel Urát. Ugyancsak elvarázsolt A dzsungel könyvében Maugli története, akit farkasok neveltek föl, meg a titokzatos indiai dzsungel leírása, ahol a többi állattal élt.
A saját gyógyulásodat is előmozdítja, ha teszel másokért.
Azt hiszem, a gyászunk mélysége a szeretetünk mélységét jelzi.
Az emberek olyanok, akár a teafilter: nem tudhatjuk, milyen erősek, amíg forró vízbe nem dobjuk őket.
Ámulatot és áhítatot kelt bennem ez a hihetetlen világ, amelyben élünk. És az az igazság, hogy el fogjuk pusztítani, mielőtt mindent megtudhatnánk róla.
Őszintén hiszek a természet fantasztikus regenerálódóképességében, akár mi pusztítjuk, akár természeti katasztrófák. Van, hogy nagyon lassan jön rendbe, idő kell hozzá.
Arra gondoltam, milyen fontos a fiatalokat úgy nevelni, hogy tápláljuk bennük a reményt, hogy eséllyel nézhessenek szembe a jövő kihívásaival.
Ha egy mai gyermek hetvenöt év múltán rájön, hogy a legtöbb ma még létező állat kihalt, ő már nem talál mentséget azok számára, akik elpusztították őket. Pontosan tisztában lesz azzal, hogy a fajok kihalását nem egyszerűen a tudatlanságunk, hanem a többség közömbössége okozta.
Mahátma Gandhi töprengett el azon, miért van az, hogy ha valaki bántja az emberi kéz művét, mint például egy épületet vagy egy műalkotást, azt „vandalizmusnak” hívják, de ha Isten kezének műveit bántják, azt egyszerűen „fejlődésnek” nevezik.
Míg a természet szépsége gazdagítja az emberi lelket, a mesterségesen létrehozott világ olyan gyakran tűnik csúfnak és a lélek számára sivárnak!
Milyen bámulatra méltók a körülöttünk lévő állatvilág lakói! Még akkor is csodálatos, ha az összetett viselkedést csupán az ösztön diktálja – legyen az veleszületett vagy a genetikai öröklődés révén beprogramozott.