Remény fája,
ki ne dőlj most!
Te vagy, akit ma szeretek.
– Minden szerelmemmel szeretlek mindenem
neked adom az erdőt
benne a házacskával
minden jóval, amit csak
megépítettem, örömömben
élsz majd velem – azt akarom
légy boldog.
Ugyanazért születtünk mindketten. Felfedezni és szeretni amit felfedeztünk.
Saját szenvedéseink elzárásával azt kockáztatjuk, hogy belülről fal fel minket.
Azt hiszem, apránként képes leszek megoldani a problémáimat és túlélni.
Minden középpont egy és ugyanaz. Nincs olyan, hogy butaság. Egyek vagyunk, egyek voltunk és azok is maradunk. Nem számít az idióta végzet.
Miattad kezdtem el újra élni: festeni és enni is egy kicsit, hogy megerősödjek, és csinosabb legyek, de most megint szomorú vagyok, és olyanfajta magány kínoz, amelyet képtelenség szavakba önteni.
Semmi sem abszolút. Minden változik, minden mozog, minden forgásban van, minden elszáll és eltűnik.
Azért festem magamat, mert oly gyakran vagyok egyedül, s magamat ismerem a legjobban.
Remélem, hogy boldog a távozás, és remélem, hogy soha nem térek vissza.
A szerelem olyan, mint egy illat, egy áramlat, egy zivatar. Te vagy az én egem, a rám hulló esőcseppek, én pedig a föld, amely befogad.