Jól érzem a különbséget Debussy, a zeneszerző és Debussy, az ember között. A művészet tehát mélyen az alapokig valótlan, minden csak illúzió, a tények átalakítása. Nem fejezi ki az embert, aki létrehozta, se az életet úgy, ahogy van. A művészet a legcsodálatosabb, legszebb hazugság, de hazugság.

Nem tudom, hogyan komponálok. A zongoránál? Nem, nem mondhatnám. Fogalmam sincs, miként magyarázzam. Mindig úgy érzem, hogy mi, zeneszerzők csupán hangszerek vagyunk, meglehetősen bonyolultak, az igaz, de mégiscsak hangszerek, amelyek a bennünk megszólaló harmóniákat adják vissza.

Amit a francia zenének leginkább kívánhatunk: hogy eltöröljék az iskolákban művelt összhangzattan-oktatást, amely a legünnepélyesebben nevetséges módja a hangok egymáshoz illesztésének. Ráadásul van egy komoly hibája is, amennyiben olyan mértékben egyesíti a zenészek stílusát, hogy néhány kivételtől eltekintve mind ugyanúgy harmonizálnak.

A kritikusok… a kritikusok? (…) Velük szemben nem egyenlő feltételekkel folyik a küzdelem. Egy óra erőfeszítés árán jogukban áll ítélkezni többévnyi vajúdás fölött.

Szerettem volna megadni a zenének azt a szabadságot, mely sokkal inkább jellemző rá, mint bármilyen más művészeti ágra, mivel nem korlátozódik csupán a természet többé-kevésbé pontos másolására, hanem a természet és a képzelet között meglévő rejtélyes összefüggések megragadására törekszik.

A mi korunkban a zene mindinkább arra törekszik, hogy szentimentális, vagy tragikus történeteknek kísérőjelensége legyen, s ilyenformán hovatovább egy vásári bódé kikiáltójának gyanús szerepét tölti be, aki a bódéban tulajdonképpen megbúvó sötét Semminek igyekszik hangos reklámot csinálni.