Kettős úton halad az emberi élet:
Egyik a gyakorlat, másik az elmélet.
Az az ábránd – elenyészett;
Az a légvár – füstgomoly;
Az a remény, az az érzet,
Az a világ – nincs sehol!
Vágyaid elérhetetlen
Tartományba vonzanak;
Az, mi után futsz epedve,
Csalfa, tünde fényalak,
Egy sugár a nap szeméből…
Büszke diadalmosoly,
Mely a sirvafutó felhőn
Megtörik, – de nincs sehol!
Vásár az élet: a földnek lakossa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa.
A nép fontosabb dolgot is megért, csak nyelvén adják elő, anélkül, hogy egy szóért lapokra terjedő magyarázatokat kívánna. Egyszerűen, néhány szóban megmondani neki valamit; ez a dolog veleje.
Mert hogy` szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
Sem hegedű, se cimbalom,
Beh szomorú lakodalom!
Mintha orruk vére folyna –
Dehogy lennék menyasszonya!
Életem hatvanhatodik évébe`
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.
Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,…
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!
Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat!
Meghalt a vén Test; – kiterítve
Fekszik az első éjjelen:
S éjfélkor, ím, mert zárva idve,
Fölötte egy árny megjelen:
A Lélek, meztelen.
Szívemet társi szomja,
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba.
„Költő hazudj, de rajt` ne fogjanak”;
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb…
A sánta költő még keservesebb.
Engem sem a gólya költött!
Nagy dolgokra születtem:
Jártam egykor, mint akárki,
Négykézláb,
S vagyok mostan, mint sokan nem
Ép-kézláb.
Művész hazája széles e világ;
A hírnév országutját lakja ő,
S ez út hosszába` minden olajág,
Minden babér az ő számára nő.