A legtöbb ember fél a pókoktól, gyűlöli őket. De engem mégis végtelen módon lenyűgöztek. Sőt mi több, mellettük vigaszra leltem, közéjük tartoztam. Akárcsak én, ők is magányos élőlények, és teljesen félreértik őket. Ők a világunk igazi istenei, a legfontosabb ragadozók. Lebénítják és felfalják a gyengét, egyensúlyt és rendet hozva egy bizonytalan ökoszisztémába. De az emberek világa megzavarta a harmóniát. Tudod, az ember egy különleges kártevő. Sokasodik, és megmérgezi a világunkat, miközben ráerőlteti a saját rendszerét. Egy rendkívül természetellenes rendszert. Ahol mások rendet láttak, én csak kényszerzubbonyt, egy kegyetlen, elnyomó világot, amelyet kitalált szabályok mozgattak. Másodpercek, percek, órák, napok, hetek, hónapok, évek, évtizedek…minden élet egy kifakult, hitványabb másolata az előtte lévőnek. Ébredés, evés, munka, alvás, szaporodás és halál. Mindannyian csupán várakoznak…arra várnak, hogy véget érjen ez az egész. Közben pedig előadnak egy butácska, rettenetes darabot, nap nap után. Nem voltam képes rá…nem tudtam gúzsba kötni az elmémet, hogy részt vegyek egy őrületben. Nem tudtam színlelni! Aztán rájöttem, hogy nem is szükséges. Saját szabályokat hozhattam, visszaállíthattam a sérült világ egyensúlyát…ragadozóként…mindörökre.

Szólj hozzá!