A szabadság és szépség felé visz az út, amelyen elindult. És itt nem fontos, hogy az új világból mekkora darab az övé. Határa nem nagy, a néhány legnagyobbak birodalmához nem is fogható. De költő a maga világában és ennél több senki sem lehet.
Nem az a lényeg, hogy drága mesterektől drága hangszerek kezelését tanuljuk. Ebből a zene gyakran egészen kimarad. Hanem az, hogy a magunk erős vagy gyenge, szép vagy csúnya hangján hangszer nélkül megtanuljunk egy-egy dallamot, megérezzük annak lelki tartalmát, amint anyagtól, hangszertől függetlenül száll belénk és belőlünk másokba. Csak akkor tudunk majd hangszert is úgy megszólaltatni, hogy valóban zene szóljon rajta, ne puszta hangok. Különben csak gépiesen zakatol a kezünk alatt egy készülék, de zenét nem terem.
Az anyám és a feleségem anyja ott volt a színpad mellett, nekem meg egyre csak az járt a fejemben, hogy vigyáznom kell, mert az anyósom figyel! Nem lendülhettem bele igazán, nem lehetett túl mocskos az előadásmód, mert ott volt… Aztán úgy a felénél arra gondoltam, hogy inkább teszem a dolgomat, nem vacakolok.
Magyarországon vannak olyan rajongói csoportok, amelyek depeche-eseknek nevezik magukat. Olyanok, mint Nagy-Britanniában a modok és a rockerek. Körbevették a szállodánkat, mindegyikük úgy nézett ki, mintha a zenekar egyik tagja lenne előttünk. Az a rengeteg srác, aki a mi imidzsünket másolta… Szóval rengeteg Martin, Alan, Dave és Andy jelent meg előttünk, és gyakorlatilag sehová se mehettünk anélkül, hogy ezek a depeche-esek ne vegyenek körül minket.
(1990, Sky magazin)
Kevesen veszik tudomásul, hogy kezdőknél a zenetanítás elsősorban nem a zenei tudáson, hanem a tanár személyiségén, kapcsolatteremtő képességén múlik.
Apám különböző kórusokban énekelt, én nagyon fiatalon zongoráztam néhány évig, de később játszottam tenorkürtön is.






