A Beatles karmájának fontos és elengedhetetlen része volt – amit tragikus ecsetvonásokkal erősített meg Lennon fájdalmas korai halála – az egyszeriség és a megismételhetetlenség.
Zene idézetek
Egy ifjú muzsikus, akinek egyszer azt tanácsoltam, várja ki, amíg eszébe jut valami, kételkedve vetette fel ez ellen azt a kérdést: de hát honnan fogja tudni, hogy az ötlet, ami bizonyos körülmények között a birtokában lesz, a saját ötlete. Az ebben kifejeződő kétely éppúgy
érinthetné az abszolút, hangszeres zene komponistáit is: „jelenkorunk” nagy szimfóniaszerzőinek egyenesen azt tanácsolhatnánk, hogy a kételyt, ami bármely ötletük tulajdonjogát illetően felvetődik, azonnal változtassák kifejezett bizonyossággá, mielőtt mások tennének így.
Mozart hangszeres művei csak akkor nyerték el igazán a tetszésemet, amikor alkalmam nyílt vezényelni őket, és bátorkodtam saját megérzéseimet követni a mozarti kantiléna életszerű előadásában.
A zeneszerzők számára kétségkívül nem lehet közömbös, hogy milyen előadásban jutnak el munkáik a közönséghez, mivel az nagyon is természetesen csakis a zenemű megfelelő előadása révén nyerhet helyes benyomást az adott műről, míg a rossz előadás okozta téves benyomást mint olyat nem képes felismerni.
Hát még Lisztnél is muzikálisabb muzsikusra vágynátok? Aki még nála is sokoldalúbban és mélységesebben zárná magába a zene minden képességét? Aki kifinomultabban és lágyabban érezne, aki többet tudna, és többre volna képes, aki természettől fogva tehetségesebb volna, és képzés révén lendületesebben fejlődött volna, mint ő? S ha nem tudtok még egy ilyet megnevezni, úgy hagyatkozzatok bízvást erre az egyre (ki ráadásul túlságosan is nemes lelkű ember ahhoz, hogy benneteket becsapjon), és legyetek biztosak: e bizalom abban fog a leginkább gazdagítani benneteket, aminek megkárosításától most féltek!
Amikor Liszt előadta nekem új műveit, s részesévé váltam annak, amit egyedül a zene képes elmondani, akkor úgyszólván minden beteljesedett, s nemcsak balgaságnak, hanem egyenesen lehetetlennek tűnt fel előttem, hogy ki akarjam mondani azt, ami épp azért változott zenévé, mert egyébként kimondhatatlan.
Tanúja volt ama csodálatos lelki fölemelkedésnek, melyet Liszt új művei bemutatásának és előadásmódjának köszönhetően éltem át.
Mivel a zene nem úgy, mint a többi más művészet , az akarat tárgyszerűségének ideáit vagy fokozatait, hanem közvetlenül magát az akaratot ábrázolja, azért ebből magyarázható, hogy a hallgató akaratára, azaz érzelmeire, szenvedélyeire és indulataira közvetlenül hat, úgy, hogy ezeket gyorsan fokozza, vagy áthangolja.
Világosan láthatjuk, hogy a zene éppen nem puszta segédeszköze a költészetnek, hanem önálló művészet, sőt mindezek leghatalmasabbja és céljait egészen tulajdon eszközeivel olyan biztosan eléri, hogy nem szorul az ének szavaira vagy az opera cselekvényeire.
A zene kimondhatatlan bensősége, melynek segítségével egészen bizalmas és mégis örökké távoli paradicsomkert gyanánt vonul el mellettünk, teljes mértékben érthető és mégsem magyarázható. Ez abban rejlik, hogy belső lényegünk minden mozzanatát visszaadja, de a valóság nélkül és távol ennek kínjától.
Tehet-e valamit az egyén (az alkotó zenész) azonkívül, hogy veleszületett tehetségét végső gonddal kiműveli? Már ez is nagy munka. A zenész „nascitur et fit”, kiművelése soká tart, és sohasem kész. De vajon a magyarságot készen kapja bölcsőjébe? Nem. Születése még senkit sem tesz magyarrá. Azért is meg kell dolgozni.
A beszéd zenei oldala csakolyan jellemző tulajdonsága minden népnek, mint a zenéje. A nyelv is énekel, a zene pedig beszél. Világosan érezzük a nyelv és zene dikciójának még eléggé fel nem derített, talán fel sem deríthető összefüggését. Kérdés, megnyílnak-e a magyar dallam és ritmus végső finomságai olyan zenész előtt, akiben nem él a nyelv ritmusa és dallama gyermekkora óta?
Nem lehet magyar, aki nem iszik a magyar kultúra csodaforrásából. A kultúrában pedig benne van a népkultúra. Zenében majdnem teljesen azonos vele. Nem tekintjük művelt embernek, aki nem ismeri a magyar népballadákat. El kell jönni az időnek, mikor a népzene is a magyar műveltség alapköveihez számít.
Sokkal könnyebb, ha a gyermek első zenetanára az édesanyja.
Mindig is a komponálás volt a célom, és a hangszerek csak annyira érdekeltek, amennyire a komponálás eszközeként meg kellett ismernem őket. Számomra egész természetes volt, hogy kiváltképpen énekhangokra írtam. És amit hangszerekre komponáltam, annak is van énekbeli alapja.
Nagy ritkán megcsendült a népszínműben is, másutt is egy-egy másféle, messziről-került dallam. Nem oly tetszetős, fülbemászó, nem oly hajrázó, zárkózottabb, keményebb. De mélyebben magyar, messzibb múltba mutató.
Ez elszórt dallamok hívogattak arrafelé, ahol termettek, mikor a millennium mámora elszállt, s az itt maradt sivárságban egyre bizonyosabb lett: ez nem a teljes magyar élet, kell még egy mélyebb magyarságnak lenni, igazi arcát még rejti előlünk.
Egyike legősibb dallamainknak a „Felszállott a páva vármegye házára…” Ezt a dalt variációs művé dolgoztam fel, és amikor egyszer Moszkvában vezényeltem, elém lépett egy öreg mari férfi (más néven cseremisz) és azt mondta: „Hiszen ez a dal a miénk.” Számomra ez azt bizonyítja, hogy ez a dal legalább 1500 éves.
A zene és szöveg összetartozása oly szoros, hogy egyik a másik nélkül nem is él, egyik rögtön fölidézi a másikat.