Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni.
Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak.
Helyesen tették a költők, hogy egyesítették a zenét a gyógyítással, mert a gyógyítás feladata az, hogy felhangolja az emberi test különös hárfáját.
A zene, ami egy fehér lapon a laikus számára csupán különféle jelek valamiféle megfoghatatlan, értelmezhetetlen halmazának tűnik. De az értő szem már látja a dallamot, ami lelkében életre kel, amit másokkal megoszt. És ebben a pillanatban a zene már nem csak a hangok meghatározott sorrendjét jelenti. Ettől kezdve a barátod.
Azt mondják könnyű dalokat írni, de nagyon nehéz remek dalokat írni. Épp most szembesülök ezzel.
Felemelkedik minden szív a népdal madarával, amely örökké énekel és nem hal meg soha.
A rock az a dolog, ami mindenkiben benne él, csak meg kell találni magunkban!
Hogy kiállja-e a zeném az idő próbáját? (…) Nem érdekel. Nem leszek ott, hogy aggódjak miatta. Húsz év múlva már rég halott leszek, kedveseim. Megőrültetek?
Csodálatos is, hogy egy nótáról mi minden jut eszébe egy magyarnak. De még csodálatosabb, hogy egy nótáról minden magyarnak ugyanaz jut eszébe. Nem a szöveg idézi föl ezt bennük, hanem valami sajátos kedélyhullámzás, melyet a hangok és a hozzájuk fűződő régi emlékek indítanak meg, szinte függetlenül a szövegtől, s ha valaki szavakba tudná foglalni, hogy mit is gondolnak és éreznek már emberöltők óta olyankor, mikor a Kék nefelejcs-et vagy a Nem ütik a jogászt agyon-t hallgatják, akkor ezek a le nem írt szövegek minden korban és minden egyénnél szinte szóról szóra egyeznének, s ezekből talán össze is lehetne állítani egy nemzeti bölcselet mozaiképületét.
Szertefoszlik az utolsó dallam a légben, a világ egy pillanatra nem vesz lélegzetet ennyi szépség után.