Nem számít, milyen korrupttá, kapzsivá és szívtelenné válhat a kormányunk, a gazdaságunk, a médiánk és a vallási és jótékonysági intézményrendszerünk, a zene akkor is csodálatos lesz.
A dalos embert Isten küldte, hogy dala víg és szomorú legyen, a kemény szív attól meglágyuljon és minket a mennybe felvigyen.
A zene a legnagyobb kerítő, a legveszedelmesebb csábító. Az értelem szűkölni kezd, mikor zenét hall. A zene értelemellenes. Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk – olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé. A gyönyörűségben, melyet a zene ad, a halálvágy kéjes megsemmisülésének beteg érzései hullámoznak. A zene támadás.
Mi a soul? Olyan, mint az elektromosság – nem igazán tudjuk, mi is az, de az egy erő, amely megvilágít egy szobát.
A zene lehet keserű és kétségbeesett, de nem lehet cinikus.
Az egy zenekarban játszó zenészek nem lehetnek ellenségek, legalábbis amíg a koncert tart.
Nem szeretem az operát. A zene összeházasítható a gesztussal vagy a szöveggel, de mindkettővel egyszerre bigámia nélkül nem.
Ahogyan a villamosság a végtelenségig ki tud tartani egyetlen hangot; ahogy rétegezi a harmóniát harmóniára, míg végül úgy érzed, felolvadsz a hangban.
A zene gazdagítja a kedélyt, nemesíti az ízlést, fogékonyabbá tesz más szépségek iránt.








