A nagy szellemek mindig is ellenkezést váltottak ki a középszerű elmékből. A középszerű elme ugyanis képtelen megérteni azt, aki nem hajlandó vakon meghajolni a konvencionális előítéletek előtt, hanem bátran és őszintén kimondja a saját véleményét.
Hogy a vélemény, mit nemcsak a cenzor, hanem sok más is rossznak tart, valóban rossz-e, nem tudhatni meg; csak akkor volna az rossz, ha a társaságnak minden értelmes tagjai annak tartanák; de igazán véve a vélemény nem is lehet magában rossz, mert még nem ártott senkinek, mivel nem volt közölve; sőt közölve sem olyan az, mint valami méreg; mert ez azonnal megöli azt, ki beveszi, de a véleményt ha beveszi is valaki, azért semmi baja sincs.
Fölösleges minden véleményt megvizsgálni (…), hiszen sok olyan dolog ötlik fel a gyermekekben, a betegekben és a gyengeelméjűekben, amelyen egyetlen épeszű ember sem töpreng. Ezekben a dolgokban nem is érvelésre van szükség, hanem a gyermekeknek például arra, hogy elérjék azt az életkort, amikor megváltozik a véleményük, a többieknek meg orvosi vagy állami szerre, amely a javulásukat szolgálja.
Én mindig hangot fogok adni a véleményemnek. Így neveltek. Csapatként is így működünk. Nem érdekel, hogy a nagyfőnökről vagy egy helyi biztonsági emberről van szó. Nem számít. Mindig ki kell mondanod a véleményed, és az embereknek el kell tudni fogadniuk a kritikát. Ha nem fogadod el, akkor nem fogsz fejlődni emberként.
Talán nem az a viselkedés az abnormális, ami tőlem tapasztalható volt, hanem az a kor az, ahol ez így csapódik le. Nagyon kevés olyan ország van, ahol közéleti emberekről, médiában szereplő emberekről az a vélemény a mérvadó, hogy nekik nem lenne szabad megszólalniuk, nem lenne szabad állást foglalniuk. Ez csacsiság. Senkiről se tételezzük fel, hogy az életről, a környezetéről nincs véleménye.












