Olyan dolgok, amelyek először csak a képzeletünkben élnek, idővel valósággá válnak.
A mátrix mindenütt van, körülvesz minket. Még most, ebben a szobában is. Azt látod, ha kinézel az ablakon, vagy ha bekapcsolod a tévét. Mindig érzed…mikor munkába mész, vagy épp templomba, mikor befizeted az adót. Ez a világ, mellyel eltakarják a szemed elől az igazságot.
Volt már olyan álmod, amiről biztosan érezted, hogy valóság? Mi lett volna, ha képtelen vagy felébredni belőle? Hogy különböztetnéd meg az álomvilágot a valóditól?
Mi a valóság? Hogy határoznád meg? Mivel? Ha arról beszélsz, amit érzel, amit szagolsz, ízlelsz, látsz, a valóság csupán. Az agyad által megfejtett elektromos jelhalmaz.
A puszta megfigyeléssel megközelíthető valóság csak egyik fele a teljes valóságnak; a valóság másik fele az emberi szellem tartalma.
A rideg valóság sok akadályt gördít utunkba, de annál inkább kell törekednünk végső célunk felé.
Mindegy, mit hiszünk magunkról, előbb vagy utóbb valósággá lesz.
Már nem ijeszt meg a fantáziám, amióta láttam, hogy a valóság sokkal rémisztőbb tud lenni.
Nem hiszem, hogy túl sokan szeretnénk a valóságot látni, akár színházban, akár moziban. Csak valóságosnak kell látszani, mert a valóságot egyikünk sem tudja túl sokáig elviselni.
Az emberek a végtelent általában csak meghatározatlanságként fogják fel, és ebben az értelemben mondják azt, hogy minden végtelen egyenlő; noha helyesebben tennék, ha azt mondanák, sem egyenlők, sem nem egyenlők, sem különbségük, sem pedig arányuk nem meghatározott. Ebben az értelemben tehát a végtelen dolgok egyenlőségére, különbségére és arányaira nézve semmiféle konklúzió nem vonható le, s aki mégis megkísérli, paralogizmusba esik.
A valóság szerkezete fraktális. A minták végtelen sorban ismétlődnek. Teleszkópba tekintve ugyanazt látom, mintha mikroszkópba nézek. Tér, idő és gondolat világának bármely része teljesen azonos az egésszel. Egyetlen sejtem teljesen tartalmaz engem, s a mindenség teljes egészében jelen van egyetlen sejtjében, bennem. Ezért nincs rész és egész, csupán különbözőnek látszó alakzatok vannak.
Az ember egész életében csak várakozik. Várja, hogy megszülessen, aztán várja, hogy meghaljon. Sorban áll, és vár, hogy vécépapírt vehessen. Sorban áll a bankban, és várja, hogy megkapja a pénzét. Ha pedig nincs pénze, még hosszabb sorokban vár, csak nem a bankban. Várja, hogy alhasson, és várja, hogy felébredjen. Várja, hogy megházasodhasson, aztán várja, hogy elválhasson. Várja, hogy essen az eső, aztán meg hogy elálljon. Várja, hogy ehessen, aztán hogy ehessen újra. Várja, hogy sorra kerüljön egy csapat őrült közt, s közben azon tűnődik, vajon ő is megőrült-e.
Álom! Akarom, hogy az legyen!
Szörnyű! Jaj! Felriadok a valóra!
Amit magasabb rendű belső énünk hinni akar, az valóság. Tudatunk aztán nem nyugszik addig, amíg szavakba nem önti.
Ha fejben olyannak látod magad, amilyennek a valóságban is lenni szeretnél, akkor egy idő után a valóság igazodik ahhoz, amit belül látsz.
A valósághoz mérten minden tudományunk primitív és gyerekes dolog – és mégis ez legnagyobb értékünk.
A remény nagyon csalóka. Arra csábít, hogy ne akarjuk elfogadni a valóságot.
Az egész mindenség nem más, mint Isten gondolata.