Francois Mauriac

Francois Mauriac

1885. okt. 11. - 1970. szept. 1.

irodalmi Nobel-díjas francia író

Francois Mauriac francia író, költő és újságíró volt, a 20. századi francia irodalom meghatározó alakja, aki 1952-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Regényeiben az emberi lélek vívódásait, a hit és a vágy konfliktusait, a családi kapcsolatokat és az erkölcsi döntések súlyát vizsgálta, érzékenyen ábrázolva az emberi gyengeségeket és a belső megújulás lehetőségét.

Nem vesztegetném az időt olyan utakon, amelyek sehová sem visznek, ám a gondolat csökönyös, lehetetlen visszafogni, oda röppen, ahová akar.

Egy nő meleg tekintetére az elhanyagolt test olyanná lett, mint az ősrégi erdő kérges, fiatal fatörzsei, amelyek közt hirtelen felneszel a megdermedt istennő.

Ha szerelmi bánatom van, csak összehúzom magam, és várok, biztos vagyok benne, hogy az, akiért meg akarok halni, holnapra senki és semmi nem lesz előttem; hogy akiért annyit szenvedtem, egy pillantást sem ér meg nekem: iszonyú szeretni, és szégyenletes nem szeretni már.

Azt szeretjük, akit lehet. Mint a gyermek, akinek nincsenek játékai, rongyokból csinál magának babát, a szív leleményessége szerelmet teremt a sors legszegényesebb adományaiból.

Ahhoz nincsen hatalmunk, hogy bárkiben szerelmet ébresszünk, hogy annak tessünk, akinek akarunk; de abban sem földi, sem égi hatalom meg nem akadályozhat egyetlen nőt sem, hogy kiszemeljen magának egy férfit, s istenéül válassza. A férfinek ez semmibe se kerül, hiszen a nő cserébe nem kér érte semmit.

Ha végigtekintjük életünket, úgy érezzük, hogy mindig elválasztott bennünket valami azoktól, akiket a legjobban szerettünk: talán mert ha mellettünk él a szeretett teremtés, az épp elég ahhoz, hogy kevesebbre becsüljük.

Nincsenek szerelmeink, egyetlen szerelem van bennünk; és mi találomra gyűjtjük a találkozásokat, találomra a szemeket, a szájakat, azt, ami talán-talán egybevág vele. Mekkora ostobaság azt remélni, hogy megtaláljuk azt az egyet!

A családi szellem azt parancsolja, hogy irtózzanak mindentől, ami jellemző vonásaik egyensúlyát veszélyezteti. A legénységet, amely egyazon gályára szállt, hogy végighajózza az életet, a megmaradás ösztöne arra készteti, hogy ne engedje fellobbanni a tűzvészt fedélzetén.