Hazug szavakat mondani bárki tudhat, a test hazugságai azonban egyéb tudást kívánnak.
Francois Mauriac
1885. okt. 11. - 1970. szept. 1.
irodalmi Nobel-díjas francia író
Francois Mauriac francia író, költő és újságíró volt, a 20. századi francia irodalom meghatározó alakja, aki 1952-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Regényeiben az emberi lélek vívódásait, a hit és a vágy konfliktusait, a családi kapcsolatokat és az erkölcsi döntések súlyát vizsgálta, érzékenyen ábrázolva az emberi gyengeségeket és a belső megújulás lehetőségét.
Leveleink nem annyira valóságos érzéseket fejeznek ki, inkább amit éreznünk kell, hogy örömmel olvassák őket.
Nem vesztegetném az időt olyan utakon, amelyek sehová sem visznek, ám a gondolat csökönyös, lehetetlen visszafogni, oda röppen, ahová akar.
Egy nő meleg tekintetére az elhanyagolt test olyanná lett, mint az ősrégi erdő kérges, fiatal fatörzsei, amelyek közt hirtelen felneszel a megdermedt istennő.
Ha szerelmi bánatom van, csak összehúzom magam, és várok, biztos vagyok benne, hogy az, akiért meg akarok halni, holnapra senki és semmi nem lesz előttem; hogy akiért annyit szenvedtem, egy pillantást sem ér meg nekem: iszonyú szeretni, és szégyenletes nem szeretni már.
Azt szeretjük, akit lehet. Mint a gyermek, akinek nincsenek játékai, rongyokból csinál magának babát, a szív leleményessége szerelmet teremt a sors legszegényesebb adományaiból.
Megrökönyödötten nézett egy emberre, aki boldognak mondta magát.
Ahhoz nincsen hatalmunk, hogy bárkiben szerelmet ébresszünk, hogy annak tessünk, akinek akarunk; de abban sem földi, sem égi hatalom meg nem akadályozhat egyetlen nőt sem, hogy kiszemeljen magának egy férfit, s istenéül válassza. A férfinek ez semmibe se kerül, hiszen a nő cserébe nem kér érte semmit.
Érzelmeink szemérmessége félelmetesebb szerepet játszik életünkben, mint bármely bűn.
Az öregség voltaképpen eltemetkezés.
Nem a halál veszi el tőlünk azokat, akiket szeretünk; épp hogy megőrzi őket nekünk, tündöklő ifjúságukba zárva: a halál szerelmünk sója; az élet oldja fel a szerelmet.
Árnyék csak ott van, ahol valóság is van: maga az árnyék is valóság.
Ha végigtekintjük életünket, úgy érezzük, hogy mindig elválasztott bennünket valami azoktól, akiket a legjobban szerettünk: talán mert ha mellettünk él a szeretett teremtés, az épp elég ahhoz, hogy kevesebbre becsüljük.
Vannak emberek, akik csak valaki ellen tudnak szeretni. Annak a jajszava löki őket a másik felé, akit elhagynak.
Nincsenek szerelmeink, egyetlen szerelem van bennünk; és mi találomra gyűjtjük a találkozásokat, találomra a szemeket, a szájakat, azt, ami talán-talán egybevág vele. Mekkora ostobaság azt remélni, hogy megtaláljuk azt az egyet!
Valakit szeretni azt jelenti: egy mások számára láthatatlan csodát látni.
A legközepesebb tehetségű emberek is bizonyos nagyságra tesznek szert a pusztító erejük által.
Egész ifjúságom hosszú öngyilkosság volt. Igyekeztem készakarva nem tetszeni, attól való féltemben, hogy amúgy sem tetszem.
A családi szellem azt parancsolja, hogy irtózzanak mindentől, ami jellemző vonásaik egyensúlyát veszélyezteti. A legénységet, amely egyazon gályára szállt, hogy végighajózza az életet, a megmaradás ösztöne arra készteti, hogy ne engedje fellobbanni a tűzvészt fedélzetén.
Nem mondhatunk el semmit, ha nem mondhatunk el mindent.