Nem a halál veszi el tőlünk azokat, akiket szeretünk; épp hogy megőrzi őket nekünk, tündöklő ifjúságukba zárva: a halál szerelmünk sója; az élet oldja fel a szerelmet.
Francois Mauriac
1885. okt. 11. - 1970. szept. 1.
irodalmi Nobel-díjas francia író
Árnyék csak ott van, ahol valóság is van: maga az árnyék is valóság.
Ha végigtekintjük életünket, úgy érezzük, hogy mindig elválasztott bennünket valami azoktól, akiket a legjobban szerettünk: talán mert ha mellettünk él a szeretett teremtés, az épp elég ahhoz, hogy kevesebbre becsüljük.
Vannak emberek, akik csak valaki ellen tudnak szeretni. Annak a jajszava löki őket a másik felé, akit elhagynak.
Nincsenek szerelmeink, egyetlen szerelem van bennünk; és mi találomra gyűjtjük a találkozásokat, találomra a szemeket, a szájakat, azt, ami talán-talán egybevág vele. Mekkora ostobaság azt remélni, hogy megtaláljuk azt az egyet!
Valakit szeretni azt jelenti: egy mások számára láthatatlan csodát látni.
A legközepesebb tehetségű emberek is bizonyos nagyságra tesznek szert a pusztító erejük által.
Egész ifjúságom hosszú öngyilkosság volt. Igyekeztem készakarva nem tetszeni, attól való féltemben, hogy amúgy sem tetszem.
A családi szellem azt parancsolja, hogy irtózzanak mindentől, ami jellemző vonásaik egyensúlyát veszélyezteti. A legénységet, amely egyazon gályára szállt, hogy végighajózza az életet, a megmaradás ösztöne arra készteti, hogy ne engedje fellobbanni a tűzvészt fedélzetén.