Nem könnyű tudomásul venni, amikor a gyerekünk elkezd lesajnálni bennünket. Felhúzott szemöldökkel, udvarias, elnéző mosollyal kezdődik. Ez is úgy kamaszkor táján jelentkezik, amikor megreccsennek a szülői puha diktatúra eresztékei, és egyszer csak kiderül, hogy már nem vagyunk istenek a gyerekeink szemében.
Nálunk a családban az a szabály, hogy minden csibészség megbocsátható, ha a gyerek őszintén bevallja, mert a bajban csak úgy tudunk segíteni.
Az a szeretet, amit a szülők éreznek a gyerekeik iránt, különleges. Mindenki más esetében van egy pillanat, amikor elkezdjük megszeretni – de a gyermekünkkel más a helyzet. Őt már akkor is szerettük, amikor még nem is létezett. Minden anyát és apát sokkol, hogy amikor gyerekük lesz, milyen elsöprő erővel önti el őket az érzelmek árja, szinte ledönti őket a lábukról. Felfoghatatlan, mert semmivel sem lehet összehasonlítani. Olyasmi, mint megpróbálni leírni valakinek, aki az életét egy sötét szobában töltötte, hogy milyen érzés a homok a lábujjak között, vagy egy hópehely a nyelvünkön. Szárnyakat bont tőle a lélek.
Szülőnek lenni olyan érzés, mintha az ember egy túl kicsi takaró lenne. Akárhogy is próbál mindenkit bebugyolálni, valaki mindig fázik.
Mert ez a szülő feladata: vállnak lenni, ahová a gyerekek kiskorukban felülhetnek, hogy lássák a világot, nagyobb korukban felállhatnak, hogy elérjék a felhőket, olykor-olykor pedig rátámaszkodhatnak, ha elbizonytalanodnak. Bíznak bennünk, míg minket összetör a felelősség, mert még nem jöttek rá, hogy fogalmunk sincs, mit művelünk.
Az unokámat arra szeretném megtanítani, amire engem édesapám és édesanyám: az emberek szeretetére, a toleranciára, a barátságra, a küzdeni tudásra, a nyitott szemű és lelkű érdeklődésre és a jókedv megőrzésére.
A gyerekek hatalmas ösztönzést és hajtóerőt jelentenek a szülők életében arra, hogy saját magukat, egymást és magát az életet megértsék. Sajnos az ember sok mindent a gyerekek kárán tanul meg.
Ne várd el, hogy a gyerekeid tiszteljenek téged! A szeretet és barátság kötelékét kell kiépítenetek, nem pedig a tiszteletét és az uralkodásét.
A gyermekvállalás szépsége abban rejlik, hogy törődünk velük, gondozzuk, támogatjuk őket, és meglátjuk mi lesz belőlük. Nem kell „nevelned” őket, mert az azt jelentené, hogy le van szögezve a végeredmény.
Tudod mire jöttem rá, mi a nagyszerű dolog abban, ha az ember terhes? Olyasvalami, amit el sem tudtam volna képzelni. Hogy az ember soha nincs egyedül. Amikor van bensődben egy gyerek, soha többé nem vagy egyedül. Ő egy valóságos személy.
Soha egyetlen gyereket sem rontottak el még szeretettel, szimpátiával, kedvességgel, megértéssel, vagy akár kényeztetéssel.
A gyerek számára a legjobb terápia valószínűleg az a jóérzésű, stabil felnőtt, akinek a szívében szeretet és türelem lakozik.
A szülők legnagyobb fájdalma, ha a gyerekükkel szemben hibát követtek el, és ez a gyereknek ugyanúgy fáj.
Az agy és a lélek fejlődéséhez biztonságra van szükség, de amikor bántom a gyerekemet, azzal megvonom tőle a biztonságérzetét.
A szülők érzelmi állapota és életmódja nagymértékben befolyásolja a gyermek agyának fejlődését, bár gyakran nem tudnak róla, illetve nem tudják irányítani ezeket a finom tudattalan hatásokat.
Más apukákkal ellentétben, az én apám nem a játszótérre vitt, hanem edzőtermekbe, méghozzá elég „hardcore” edzőtermekbe.
Vallásos család voltunk, az Ótestamentum tiszteletére neveltek bennünket, de nem csak a pokoltűz meg a kénkő számított. Nem, Jézus
könyörületesebb tanításai szintén helyet kaptak szüleink nevelési elveiben.
Mialatt anyánk vakmerő egzisztencializmusra tanított bennünket, aközben apánk az egyszerű józan észre.
Van egy táblázatunk a konyhában. A gyerekek csillagokat és matricákat kapnak, ha helyesen étkeznek, ha udvariasan és kedvesen viselkednek. Ha éppen nem jók, akkor azzal fenyegetem őket, hogy elveszek egy csillagot a tábláról. Ilyenkor azt kiáltják: „Ne, Anyu! Elnézést kérünk!” Ha pedig összegyűlik elég csillag, akkor elmegyünk, és veszünk valamit nekik, amit szeretnének.