137 idézet
Senkinek sem volna szabad föltennie ezt a kérdést: miért vagyok boldogtalan? Ez a kérdés magában hordja azt a vírust, amely mindent elpusztít. Ha feltesszük ezt a kérdést, akkor hamarosan azt is megkérdezzük, mi tesz minket boldoggá. És ha az, ami boldoggá tesz minket, különbözik attól, amiben élünk, akkor vagy változtatunk a dolgokon, vagy még boldogtalanabbak leszünk.
A múltban is voltak boldog és szomorú emberek, ma is vannak, és a jövőben is lesznek. Ez így van rendjén. Nincs recept. Ez ettől boldog, a másik amattól. Talán azért vagyunk szomorúak, hogy várhassuk, elmúlik a szomorúság.
Az a legrosszabb az elmebetegségben, hogy az emberek elvárják, hogy úgy viselkedj, mintha nem lennél az.
Átéltem néhány szomorú pillanatot, amikor nem sikerült elérni a kitűzött célokat. Mint minden munkában, amikor a dolgok nem működnek, akkor szenvedsz.
– Az én hazámban a tenger elmossa a könnyeinket.
– Itt nem. Mi érezzük őket.
Óvakodjál a szomorúságtól. A szomorúság bűn. Az ember örömét leli a bánatában, aztán mikor a bánat elmúlt, ott áll elbutultan, mert minden értékes erejét rápazarolta a búbánatára. Akkor aztán szánja-bánja, csakhogy már későn.
Ég veled, sírtam, de a búcsúszó elveszítette az értelmét, hiszen a kimondott szavakat hamarosan elmossa a feledés.
Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb… és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben.
Gyakran gondolok arra, hogy nincs szomorúbb dolog a világon, mint ha el kell válnunk szeretteinktől. Az ember olyan elveszettnek érzi magát.
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
(…)
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek.
Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy minden nap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon.
Nincs semmi elszomorítóbb, mint emlékezni régi szép időre nyomorban.
Azok számára nincs boldogság, akik nagyon korán feladták az álmaikat, és beletörődtek a szürkeségbe.
Általában is igaz: van karácsonyi szomorúság, amely szorítóbb, reménytelenebb, mint a más napokon jelentkező. Hiszen aki karácsonykor szomorú, az kétszeresen az, mert mások olyan boldogok, békések, örvendezők. Akit karácsony estéjén szorít sarokba magányossága, akit most kínoz a friss gyász fájdalma, aki most szenved kórházi ágyán, aki most irigykedik mások otthonának békességére, azt kétszeresen gyötri a kín, kétszeresen sújtja a gyász és fájdalom.
Kérdezed, mi a szerelem –
nem éreztem sosem –
Kérdezed, az öröm milyen –
a fényét nem látta szemem.
Kérded, mi az aggodalom –
őt ismerem –
őt barátnőmnek mondhatom.
Csodálatos, hogy a szenvedő ember körül is minden természetes és vidám; szinte nem érdemes élni, ha az élet ilyen kevéssé vesz részt a szív fájdalmában.
Az élet árnyékait magunk vetjük azáltal, hogy a napfényben állunk.
Magasból nézve mosolyogni való minden szívfájdalom, bizony sokszor még a magunké is.
